Túlélet Velencében 4

Persze, hogy összeestem, elájultam, mit tudom én.

Persze, hogy összeestem, elájultam, mit tudom én. Mindenesetre amikor kinyitottam a szemem, már a temető kapujában álltam. Minden sértetlen rendben állt. Mintha nem történt volna semmi. Csak a holtak arcára fagyott valami rémisztő új vigyor.

És ő, aki Szerelmem apja volt, lett az, akinek nincs… már neve sincs…

És senki nem vett észre semmit. Hiszen aludtak.

Illetve valaki mégis. Az a Szörnyeteg. Mert amikor hazaértem, és véresen, reszketve bezárkóztam a szobámba, odajött az ajtó elé. Megijedtél, kislány? Na, már ne félj! Már nem kell félned. Én megvédelek. Megóvlak én mindentől. Apád helyett apád leszek. Vagyok! Na, engedj be szépen. Hadd vigasztaljam meg ezt a kicsi lányt. Engedd be szépen a papát. Hadd simogassa meg a kislányát.

Meg se mertem moccanni, gyűlöllek, szipogtam magam elé, gyűlöllek, gyűlöllek!

És akkor rám törte az ajtót, beszakította a masszív keretet, pozdorjává zúzta a félfákat, megrengette az egész házat, és azt suttogta, akar, azt zihálta, akar, azt hörögte, akar, azt nyüszítette, akar, azt vonyította, akar, azt üvöltötte, akar, és lassan közelített felém, fölkuporodtam az ágyra, beszorultam a sarokba, vinnyogtam a félelemtől, rázkódtam az undortól, reszkettem az iszonyattól - - - hiszen azt susorogták városszerte, míg nem aludt mindenki, hogy ő, ő érti a láp lidérceit, ő kihallgatja őket a dögszagú éjfeleken, ő bemerészkedik a mocsarakba, ő ismeri a gázlókat a feledés bűzös gőzei közt, őt nem rémítik a nyögések, a hörgések, a sikoltások, őt nem tartja vissza a rettegés az emlékezettől, nem dönti le a lábáról a feledés egyetlen orkánja, egyetlen tornádója, egyetlen hurrikánja sem, őt nem nyeli el a múlt szakadéka, ő nem zúzza össze magát a szorongás szikláin, azt sutyorogták mindenütt, ő emlékezik, ő tudja az eredetet és nem is titkolja ezt, ő maga az iszony, maga az apokalipszis, őt nem köti a törvény, a szokás, a rend, ezt beszélték a háta mögött, amíg volt, aki beszélt, és a szemében szűkölt a magány, a bénító üresség, és egyre közeledett felém, már majdnem megérintett, és csak azt suttogta, akarlak, csak azt zihálta, akarlak, és kilépett a nadrágjából, és fölmeredt, és csak azt hörögte, akarlak, és csak azt nyüszítette, akarlak, és csak azt vonyította, akarlak, és letépte a szoknyám, le a véres bugyim, és csak meredt felém, meredt belém az irtóztató, gigantikus hímvesszeje, és csak azt üvöltötte, akarlak, és rámvetette magát - - - NEM!! — levágtam – kihasítottam – kimetszettem – szétkaszaboltam – a falloszát - - - A nyakamban… a nyakamban lógott Apám egyetlen megmaradt tárgya.. az utolsó, elfelejtett borotvája… és én ezzel…

Apa megvédett ebben a dögletes örökkévalóságban - - -

Ő persze borzalmasan sikoltozott, nekicsapódott a falaknak, ahogy vakon tombolt a vérszökőár… tudtam, mikor esett össze, mert dübörgött a föld, és fölvillantak a rémisztő fények a láp fölött, melyektől mindenki a rettegés bunkereibe inall… Nem tudom, meddig fekhetett ott, a véres falak, a véres vágyak között. Anya kötözte be. Anya ápolta. Anya! Aki elhagyta Apát, ezért a Szörnyetegért. Apát - - -

(5. rész következik)