Túlélet Velencében 10

Egy idő után már nem tudtam elviselni a fényt.

Egy idő után már nem tudtam elviselni a fényt. A nap úgy tűzött, mintha megsejtette volna a történteket, s előre ki akarta volna sütni magát az elkövetkező ezer évre.

Hunyorogva, félvakon botorkáltam a fölszáradt városban. Az utcákat elborította a sok sötét szemüveg, amit még a hazamenekülő lakók dobáltak el. Az üvegekben is ott lángolt feketén a Nap.

Összeszedtem őket, és odahordtam mind Apa alá, a porondra. Hadd nézzen velük farkasvakszemet. Körberaktam velük azt a fekete lyukat. Dermesztő látvány volt. Egyet meg föltettem, mert a fény majd kiégette a szemem.

Pedig vacogtam. Csontig ható volt a hideg. És csontroppantó a csönd. Itt ültem a nyitott ablak előtt. Néztem a templomot, mert a harangról visszaverődő fény még ezen a koromsötét okulárén is átszúrt. És csak gyűlt a szememben a fény, mert visszaszivárogni már nem tudott. És ez a tengersok fény úgy kivilágította az emlékezet elsüllyedt palotáit bennem, hogy láttam, ami holnap történt. Holnap… Mintha lenne még nap. Az idő megbosszulta kiűzetését. Örökkévalóvá tágította a másodperceket. Érzékelhetetlenné vált. Egy nap tarthatott egy szemhunyásig. Vagy időtlen időkig.

És emlékeztem, hogy holnap, később, bármikor olyan elviselhetetlenül nehezedett rám a csönd, mintha minden halottam rám feküdt volna, mintha a halottaim betemettek volna, mintha elföldeltek volna, bezárva az emlékükből összerótt koporsóba. Féltem kinyitni a szám, mert még beárad belém ez a csönd, s a hangok reménységét is megfullasztja. Féltem, úgy kitölt, hogy magam is belefúlok a némaság nesztelen örvényeibe. Kellett valami zaj! valami lárma! motozás! roppanás!, valami, ami megkarcolja e csöndkriptát köröttem.

És akkor kezdtem énekelni. Dúdolni inkább. Vagy nyöszörögni. Én nem kötöm fel magam és nem adom fel. Ha van lelkem, az Istennek se adom el. Én nem vagyok egyedül, mert nem hagytak el. Én nem vagyok magányos, mert nincsen kivel. Én nem megyek sehova, mert nincsen hova. Én nem vagyok okozat és nem vagyok ok. Én nem vagyok akarat és cél sem vagyok. Én nem tűnök el és itt sem maradok. Én nem vagyok én: a hiányom vagyok. És nem kötöm föl magam! És nem adom fel…

És tudtam, hogy erőre kapok. A csöndnek nincs értelme önmagában, csak a nyöszörgésemhez, csak a dúdolásomhoz, csak az üvöltésemhez képest. A teljes csönd megsemmisíti önmagát. Éreztem, hogy csak meg kell találnom a csönd hajszálrepedéseit. Azok lesznek az én lopakodó ösvényeim.

És énekeltem, ahogy a torkomon kifért. Én nem adom fel! Végülis nem gondoltam semmire, csak üvöltöztem, mint egy eszement.

És ekkor, hirtelen, valamikor mintha elvágták volna a hangom.

Nem hallottam magam! Hiába tátogtam teli torokból! Egyetlen hang sem jött ki belőlem. Akkor egyszer jobban féltem, mint hittem magam.

(11. rész következik)