Túlélet Velencében 5

A Szerelmemhez rohantam akkor, véresen, sikoltozva, de senki nem látott, senki nem hallott semmit.

A Szerelmemhez rohantam akkor, véresen, sikoltozva, de senki nem látott, senki nem hallott semmit. Mind aludtak. De az is lehet, hogy egy hang se jött ki belőlem. Minden hangom itt torlódott a torkomban bennem. Úgy rohantam, mintha ért volna valamit az életem, mintha lett volna életem, mintha értelme lehetett volna. Rohantam a Szerelmemhez.

Nagyon szép ajtót nyitott ki nekem. Sötétbarnára pácolt, mégis mélyvöröben és bíborfeketében is játszó, várfalvastag fából készült, rajta olyan rézkilinccsel és rézkopogtatóval, amilyen nem is volt több a városban, sőt, neve sem volt ezeknek, elfelejtették. Használni persze mindenki tudta. Ezzel a kopogtatóval kopogtattam, ezt a kilincset nyomtam le, Szerelmem szórakozott sziát szisszent, és visszaügetett a madaraihoz. Nem látta a vért! Nem látta a rémületet!

A madarak, motyogta az orra alá, a madarak talán tudnak valamit, és nézte a kitömött tollseregletet, nézte a maga rajzolta madárkönyveket, néha fölcsivitelt, fölkrúgatott, fölkárogott, fölbölömbikált, és közben azt motyorászta, nahát, nahát, meg ej-ej, végül cöcörögni kezdett, és nekem hirtelen elegem lett ebből a városból.

Bevágtam magam mögött a kivételesen szép pácremek ajtót a fémálom micsodáival együtt, és leroskadtam előtte. Nyitott szemmel ültem vagy feküdtem ottt, láttam mindent, hallottam mindent, de nem emlékszem semmire, bár nem is volt semmi látnivaló, nem volt hallható semmi, mivel nem is történt a városban semmi. Vagyis úgy hittem, hogy nem történt semmi, pedig csak én nem vettem észre semmit.

Zuhanhat ennyire mélyen önnön szakadékaiba az ember? Akkor úgy éreztem, hogy csak én vagyok, és nélkülem a világ. Hogy mintha engem álmodna a város, s még álmaiban is elfelejtett volna. Zuhantam magamba, mintha végtelen mélység lennék, semmi más. Mintha én lennék a világegyetem, amely csupa űr és csak elvétve anyag. Mintha én magam is csak mintha én lennék, egy derengés valahol a semmiben és zuhannék e derengés felé.

Pedig a városban kitört az idő háborúja! Sose hallottam eddig ezt a szót: háború. A zsigereimben lappangott, a méhembe tokosodott talán? Kitört a háború! Amikor az a kiherélt Szörnyeteg meglovagolta Anyát, s fölkorbácsolta a házunk tetejére, gyí, te büdös kurva, gyí, te rohadt ringyó, hogy dögölnél meg a szuka lányoddal együtt, Anya meg csak sikít, szerelmem, mit csinálsz, könyörülj rajta, NE!, és a Szörnyeteg kezében megvillan valami, aminek a neve rég feledésbe merült, aminek neve sem volt akkor még, megvillant a kezében egy puska, a háztetőről céloz, és rám lő! és rám lő! és rám lő! és újra és újra lő!

És én nem vettem észre semmit. Végülis nem történt semmi, csak meg akart ölni. A kíntól valószínűleg nem is látott, mert egyszer sem talált el. Nem láttam semmit, de valahogy minden rögzült a szememben. Akkor juthattak eszembe ezek a föltámadt szavak is. Háború. Puska. Halál. Halandóság.

Akkor nem hallottam, hogy Szerelmem föltépi az ajtót, és először nyög föl embermódra. Rohadtak! hogy dögölnétek már meg! úgysem értek semmit! nem tudtok semmit! semmit se akartok tudni! átkozottak! minek éltek! semmik vagytok! semmik! nem vagytok madarak! És ég mögötte a ház, égnek az életével kitömött madarak, égnek a madárkönyvek, égnek a tollak, a szárnyak, a farkak, a bóbiták, ég a döglött madárvilág, és elsercen a tűzben Szerelmem szeme. Látom, ahogy Szerelmem vakon átlép rajtam s vakon elbotorkál, látom, ahogy vonszolom magam utána öntudatlan, és hallok egy hangot, egy szánalmasan erőtlen hangot, szerelmem. itt vagyok. ne hagyj el. szerelmem!, és hallok egy másik hangot, egy szánalmasan erőtlen másik hangot, kislányom. állj meg. állj. kislányom!, és látom, ahogy Szerelmem berohan a mocsárba, elcuppog a büdös gőzök közt a semmibe, és hallom a madarakat, akiket sose hallottam még, látom őket, a sose látottakat, ahogy gyűlnek! gyűlnek! a mocsár fölött.

Minden idők minden madara Szerelmemre szállt.

És elsötétült az ég a madaraktól, és fölriadtak az alvók, hogy páni félelmükben máris meneküljenek álmaikba vissza, s ki se találjanak belőlük többé. És forrni kezdett a mocsár, és láttam, ahogy Szerelmem fölszáll a madarakkal, és egy dübörgő madársereg élén lecsap a városra és cafatokká tépi a Szörnyeteget.

Aztán elhúztak fölfelé a végtelenbe. Eltűntek a szemem elől. Soha egyetlen madarat nem láttam azóta. Soha nem láttam többé a Szerelmem.

(6. rész következik)