Túlélet Velencében 1

Végülis számomra minden ott kezdődött, hogy Apa gyűlölte a borostát.

Végülis számomra minden ott kezdődött, hogy Apa gyűlölte a borostát. A városban egyetlen férfinak sem kellett soha borotválkoznia, de neki igen. Sokszor láttam, hogy lekaparja magáról a szőrt, és azonnal újrakezdi, mert egy picike borosta ezalatt megint kiütött rajta. Volt, hogy reggeltől estig csak borotválkozott, míg egy napon aztán be nem vonta fekete selyemmel a tükröt. És az összes többi tükröt, ami volt a házban. És az összes tükröt, ami elébe akadt az úton, mikor a temetőbe ment. Mindennap elment a temetőbe, miután elfelejtette a borostáit.

A temetőnk a főtéren áll, hatalmas, matt üvegkalicka a város közepén. Aki meghal, elsétál ide, beáll egy üres helyre, aztán nem moccan többé. Szép, egyenes sorokban, rezzenetlen oszlopokban állnak.

Apa szinte soha nem beszélt. Velem is csak egyszer. Még velem is csak egyszer… És emlékezett. Mégsem tudott meghalni. Anya idekötötte. Az emlékezet viszont folyton eloldozta tőle. A temetőben középen állt egy viharvert fekete zongora. Azt, hogy így hívják, ő mondta el. Amikor utánamentem. Mert láttam Anyát a szeretőjével, azzal a Szörnyeteggel a lefüggönyzött szobákban. Utánamentem, és el akartam mondani neki mindent. Kisírni a mellén magam. De éreztem, hogy tudja. És azt is tudja, hogy én tudom, és hogy Anya is tudja: ő mindenről tud. És ezzel, ma már én is tudom, végre föloldoztatott.

Nem szólt hozzám, csak akkor. A zongora tetejére ültetett, körben álltak gyászvigyázzban a hullák, és ő játszani kezdett. A zongorában nem voltak húrok. Csak a zene van benne, állította Apa. Én tompa kopogást, dübörgést, nyikorgást hallottam csak. És mesélt. Elmesélte, hogy a városból eltűnt az idő. Mert ha nincs emlékezet, nincs idő. És a feledés halhatatlan- - -

És meredtek köröttünk díszgyászban a temetetlen gyönyörű holtak, Apa kopácsolt, én ültem a zongora tetején, és Apa mesélt.

A város elpusztíthatatlan, mindaddig, míg lakói vissza nem emlékeznek magukra. És amíg nem emlékeznek, éppilyen holtak, mint ezek itt. Őket szeretem. Ők nem színlelnek legalább.

De mit csinálnak itt, kérdeztem. Semmit, mosolygott ő. És mi mit csinálunk, kérdeztem. Semmit. És miért nem, kérdeztem. Mert elfelejtettük, mit kellene csinálnunk, ha nem felejtettük volna el magunkat. Nem értem, ráztam a fejem. Ők sem, mosolyodott el megint. És roppant, koppant, dobbant a fa a fán a fenekem alatt, ahogy nyomogatta a billentyűket. Mit játszol? Zenét. Ez a zene? Ez csak kopogás, roppanás, dobbanás… Rosszul hallgatsz. Taníts meg jól, Apa. Hunyd be a szemed, kislányom. Megtanítalak. És elmesélte a város történetét. A családunk történetét.

A temető mellett áll a templom, és ennek a templomnak a közepén áll egy megroggyant harangtorony. A harang magasan fönn függ, és vagy ötszáz éve néma. Néma, mert a harang nyelve akkor lezuhant. Akkoriban, ha hihetek Apámnak, aki akkor halt meg, amikor én megszülettem, és ő hihetett apjának, aki akkor halt meg, amikor ő megszületett, és az ő apja, Apám nagyapja hihetett dédapjának, és ő is így tovább, vissza a hetedik Apáig, szőval akkoriban a várost még nem övezték mocsarak, igaz, el is lepték a hódítók. Senki sem tudta, már akkor sem, kik is ezek, de hatalmas, fenséges, szépséges, csak éppen velejükig gonosz alakok voltak, akik jöttek, láttak, és gyilkoltak. Közülük is kiemelkedett egy, akit Agának neveztek Apám apái, szépségben is, fenségben is, erőben is, kegyetlenségben is. Lerohanta hordáival a várost, minden férfit megöletett, aztán elzavarta a seregét, s űzőbe vette a város legszebb lányát. Egyedül cserkészte be, hajtotta föl és fogta meg, mint az igazi vadászok. Ez a vakítóan gyönyörű lány lett a te szépanyád dédanyja, a hetedik anya az ősök szülőszobájában. Az Aga ide kergette be a harangtoronyba, és a harang alatt teperte le a földre. Széttépte a ruháit, és úgy döfködte belé magát, hogy rengett a város, dübörgött a föld, szűkölt a mélység, elfeketült az ég, s a madarak döglötten hullottak le rőla. Madárdögök fedték be a férfihullákat a legyilkolt utcákon. Szépanyád dédanyja azt sikoltotta: Istenem, istenem, mért hagytál el engem - - -, s amint dúlt ajkát elhagyták e hitetlen szavak, iszonytatót kondult a harang, a nyelve lezuhant, és péppé zúzta a szépanyád dédanyján fetrengő Aga fejét. Így fogant meg szépanyád nagyapja, aki anyjával pározva porozta be a város meddővé tett bibéit.

Mind, kik itt vagyunk, tőlük származunk. Mind, kik e város lakói vagyunk, rokonok vagyunk. Ezek a temetetlen holtak éppúgy rokonaid, mint az elfeledett élők odakint. Egy a testünk, s valaha tán volt egy lelkünk - - - Azóta néma a harang, s ha összegyűlik a város a templomban, némán hallgatja a csöndet. Pad se nyisszan, száj se nyikkan.

És Apa belecsapott a billentyűbe, én kinyitottam a szemem, és többé nem szólt egy szót sem. Akkor láttam utoljára. Verte a zongorát, hogy reszkettek a temetőtáblák, s én hazarohantam, bebújtam az ágyamba és föl akartam szívódni a semmi bársonyos hajszálereiben.

Nem tudom, meddig alhattam. Mellettem Anya azzal a Szörnyeteggel húzatta újra meg újra karóba magát. A nyöszörgések álmomban az Aga héroszi nyögéseiként visszhangzottak, és arra ébredtem, hogy fáj a csönd. Fáj, és nyomja a mellem, és nem kapok levegőt, és egyedül vagyok, mint addig még soha. Sokáig tartott, még ha csak egy szemhunyásnyit is: az öröklét bennünk van, odabenn, nem idekinn.

S egyszer csak belezizzent a csöndbe a selyem. A selyem, amivel Apa bevonta a tükröket. Kirohantam borotválkozótükre elé, s abban a pillanatban iszonytatót dördült a harang. Az ötszáz éve néma harang szétrobbantotta a csönd szikláit, s a tükörben nem magamat láttam, hanem Apát, amint fejjel lefelé harangnyelvként lógva szétloccsantja a koponyáját a harang falán - - - A tükör lassan elhomályosult. Nem bírtam kitépni a padlóból a lábam. Nem bírtam moccantani a kezem. Nem bírtam lehunyni a szemem. És újra kitisztult a tükörkép, és Apa agya csorgott a földre, és vájt valami lyukat bele. Az okádta a ködöt, amitől el-eltűnt a kép. A lakók jajongva, szemükre tapasztott kézzel rohantak ki a templomból. Szétspricceltek a rokonok!

Gyilkos düh ébredt bennem. Igen. Felötlött e két ismeretlen szó bennem, valahonnan elfeledett mélytengeri zugaimból. Gyilkos düh! Ők ölték meg Apát! Apa meghalt! Igazán meghalt…

Elvánszorogtam a templomig. Beálltam a harang alá. Apát néztem. És bepisiltem és bekakáltam. És okádnom kellett, hogy majd szétszakadt a bensőm. De csak vért hánytam. Az is belecsorgott a lyukba. Az Apa agya marta lyukba. És belenéztem. És láttam a semmit! Az űrt! A szörnyeket, melyektől ők maguk is belepusztulnak a félelembe - - - Azóta nem alhatom. Nem hunyhatom le a szemem. Nem álmodhatok soha többé. Mert csak ezt látnám. Csak ezt a fekete lyukat látnám. Apa örök álmatlanságra ítélt. Nekem már nem adatik meg az álom kegyelme. Nem menekülhetsz, üzente Apa. Nem szabad menekülnöd, üzente Apa. Élned kell, üzente Apa. Csapold le a feledés mocsarait! Éld túl magad! Emlékezz!, üzente Apa. Apa…

Az ágyamban tértem magamhoz, Anya hajolt nyúlszemekkel fölém, arcára már szarkalábakkal írta ki hűtlenségét a bánat. Kislányom, mit kerestél te ott, kérdezte, csak nem néztél bele - - -, és sírva fakadt és kiszaladt. És a város rettegni kezdett.

(2. rész következik)