Túlélet Velencében 3

Unalmas egy város ez.

Unalmas egy város ez. Soha nem történik semmi. Én sem csinálok semmit. Csak a Szerelmemre gondolok. És ilyenkor mindig az a kegyetlenül szomorú sejtelem motoszkál bennem, hogy az idők kezdetétől ismerem. Hogy azóta szeretem. És azóta féltem.

Én úgy hiszem, nem is lettem szerelmes. Eleve szerelmesen születtem, és eleve csak a Szerelmembe lehettem szerelmes. Sőt most már tudom, amit eleve sejtettem, hogy Szerelmem eleve képtelen lesz a szerelemre. Mert megszállják elméjét a madarak. De így a szerelem csak pőre, végenincs szenvedés - - -

Ezt nem tudtam. És hiábavaló a rettegés Szerelmemért, ha ő maga nem is tud magáról. Ha csak tárgytalan alanya lehet szerelmemnek ő anélkül, hogy alanya lehetne bárminek is máson kívül, mint a madarak társadalmának. Csak úgy fogta föl magát, hogy ő nem madár. Hogy kicsoda – erről faggatni reménytelen vállalkozás volt. Nem is beszélt végülis soha. Egyetlen szót sem. Legfeljebb madárul.

Az apja viszont – hát az éppen az ellentéte volt neki. Állandóan dünnyögött, karattyolt, motyogott, lepcselt, zsémbelt. Főleg zsémbelt és morgolódott és bosszankodott és dühöngött, mert csak arra emlékezett, hogy ő a város levélhordója. Időtlen idők óta. És így minden utcát, minden sikátort, minden kis girbegurba közt, minden szögletet, minden kapualjat, minden ajtót és minden ablakot, mindent és mindenkit ismert. De ezt állandóan elfelejtette. A vállán folyton egy üres táska lógott. Folyton egy istentelenül durrogó kétkerekű tragaccsal járt, a város egyetlen járgányával, ami olyan ütött-kopott volt már, mintha az idők kezdetén lopták volna valami ismeretlen helyről. És tényleg ez volt az egyetlen tragacs. Hiszen a templomon kívül senki nem ment soha sehova. Ha mégis ment volna, az úgyis közel volt. De ha távol lett volna, akkor is a rendelkezésre áll az úthoz egy örökkévalóság…

Szóval Szerelmem apja csak durrogott, és szép lassan tébolyodott meg. Állandóan elfelejtette, hogy hova kell vinnie a leveleket. De ha emlékezett volna rá, az sem segít, mert a borítékra mindig elfelejtették ráírni a címzést, a címet meg amúgy is elfelejtették. Ráadásul az elfelejtett címmel megcímezni elfelejtett borítékot mindenképpen elfelejtették bedobni a ládákba, amelyeket Szerelmem apja holtbiztos, hogy elfelejtett kiüríteni. De úgysem volt soha semmi közölnivaló- - -

Szerelmem apja mint egy kihalt állatfaj utolsó képviselője durrogott az utcákon, és azt is elfelejtette, hogy ő egy kihalt állatfaj utolsó képviselője. Ez nem is lett volna baj, de a feledés üszkeiben néha még fölizzott az emlékezés parazsa, s e gyér pislákolásban szembesülnie kellett az igazság eltorzult, imbolygó árnyaival: ő hiába van, mert hiábavaló.

És egy napon Szerelmem apja felüvöltött, beledurrogott a temető hatalmas üvegtáblájába, pozdorjává tört mindent, fölborogatta a fegyelmezetten meredező hullákat, földúlta az öröklét gyászdísszemléjének nyugalmát, az üvegcserepek ropogása és a csörömpölés visszhangjai közben pedig azt ordibálta: én vagyok a Messiás! én vagyok a Megváltó! magamra vállalom minden bűnömet! és szarok rátok! utállak benneteket! hülye lennék megváltani titeket! szarok rátok!

És így ordibálva mászott föl a temető aranykupolájára, és üvöltözött tovább, amíg össze nem asztak a hangszálai. De senki sem ment oda hozzá, csak én. Néztem, ő ordibált. Amikor megnémult, ő is csak nézett. Tátogott, néztük egymást. Aztán legyintett, lemászott a temetőtetőről, vállára vette a kettétört, de még mindig, külön-külön is durrogó tragacsot, és elmasírozott ahhoz, akinek nincs neve.

Engem persze őrülten furdalt a kíváncsiság, hogy ki ez, akinek nincs neve, s miért nincs neve, vagyis miért lett az a neve, hogy az, akinek nincs neve, amikor senkinek nem volt itt neve, legfeljebb Apa, Anya, Szerelmem, Kislányom – de hát ezek nem nevek. Utánalopakodtam hát. A város legszebb üvegpalotájába tartott, a város legszebb helyére, ahol csak az lakott, akinek nincs neve. Majd meghaltam a félelemtől, amikor besettenkedtem a nesztelen táruló ajtón, s egy csupa tükör folyosó végén megláttam őket: Szerelmem apját, és azt, akinek nincs neve. Ez, akinek nincs neve, Szerelmem apját egy sakkasztalhoz invitálta. Akkor persze még nem tudtam, hogy a bábutologatás a sakk, de láttam a bábukat, meg hogy tologatják őket.

Sokáig játszottak, nem tudom, meddig, mert éppen ott kapott el a legeslegelső menstruációs görcsöm, és összegörbedtem a fájdalomtól meg az ijedtségtől meg a félelemtől. Nem is láttam akkor őket, véresre harapdáltam az öklömet, vinnyogni se mertem, nehogy észrevegyen az, akinek nincs neve, mert Anya mindig azzal fenyegetőzött, amikor legalább még fenyegetett, hogy elvisz hozzá, akinek nincs neve, ha nem fogadok szót neki. Csak folyt belőlem a vér, lucskos lett a bugyim, csorgott végig a combomon, borzalmas volt. És amikor föl mertem nézni, mert elmúlt a görcs, minden tükörben én álltam! Minden tükörben ott álltam vérben ázva én! A folyosó falaiból kifordultak és körbevettek a tükrök, eltakarva a sakkozókat.

Ó, hát persze, hogy sikítozni kezdtem, és úgy éreztem, soha nem találom már meg magam aközött a rengeteg képem között, amikor egyszercsak visszacsusszantak a falba a tükrök, és ő, akinek nincs neve, mosolyogva jött felém, Szerelmem apja meg ott ült az ő régi helyén.

Szép férfi volt, csak az zavart, hogy a szeme helyén is csak tükrök voltak, amikben én látszódtam. Olyan sírva is, mosolyogva is, mert nem féltem akkor. Vagyis minden köröttem a megkövült félelem volt, így nem tűnt föl a félelmem maga. Szervusz, kislány, mondta ő, és megsimogatta a hajam, és rámutatott Szerelmem apjára: Meg tudta oldani a legnehezebb sakkfeladványt, ami létezhet a világon. Amit én se tudtam megfejteni az idők kezdete óta. Ezért átadtam neki a helyem. Többet tud nálam. Jól jegyezd meg, kislány: mostantól fogva ő az, akinek nincs neve!

És olyan hirtelen tűnt el, hogy nem is tudtam követni. Utánapördültem, de a tükrök megint kifordultak, fölém hajoltak, és minden tükörben csak annak az arca látszódott, akinek nem lett neve, és minden tükörképben csak az ő szeme helyén villódzó tükörben tükröződtem csak, és ő nevetett, nevetett - - -

És hangtalanul mozgott a szája, és azt olvastam le róla: Kislány, nem kacérkodhatsz büntetlenül a halállal!

(4. rész következik)