Iszonyú a kísértés a jóra

Kapcsolatainkban a jóság valószínűsége nagyobb, mint a gonoszságé.

(Ha kíváncsi vagy az előzményekre, katt ide!)

Mi hát az igazság? Jók vagyunk vagy gonoszak? Jócselekedeteket vagy rémtetteket szeretnénk inkább végrehajtani? Építeni akarunk vagy inkább rombolni? Segíteni vagy ártani? Támogatunk vagy gáncsolunk? Szeretjük vagy inkább gyűlöljük egymást?

A legfontosabb kérdéseink közé tartoznak ezek. S a válasz abban rejlik, amit az imént fejtegettünk: a jóság valószínűsége nagyobb, mint a gonoszságé, mert elegendően hosszú időn keresztül és elegendően nagy számú mintán vizsgálva jobban kifizetődik az emberi faj egésze számára, ezért az emberi nem fejlődése során az evolúció könyörtelen és vak kiválogatási erői előnyben részesítették azokat a géneket, amelyek a jóságra való képesség kialakításáért felelősek.

Ezért „iszonyú a kísértés a jóra”, ahogy Brecht mondja, noha az adott pillanatban az adott személlyel szemben a jóság esélye alig több, mint 50 százalék.

Sokszor persze azzal sem vagyunk egészen tisztában, hogy mit értsünk a jóság fogalmán. Ki a jóságos? Mi a jótett? Mitől minősül egy cselekmény jónak vagy rossznak? Mi teszi ugyanazt a cselekményt az egyik korban és országban jótetté, egy másik korban vagy országban gonosztetté?

Jóság az, ami általunk valamilyen módon megnyilvánulva elősegíti a másik fél túlélési esélyeinek növekedését – annak reményében, hogy cserébe a másik fél is elősegíti majd valamilyen módon a mi túlélési esélyeinket.

Evolúciós értelemben még pontosabban az a jóság, ami a másik fél génjeinek a továbbélését úgy segíti elő, hogy ennek során a mi génjeink továbbélési esélyei is javulnak. (Eszerint a legjóságosabb cselekményünk az utódnemzés! Szerelmeskedni pedig nagyjából mindenki szeret, úgyhogy ez önmagában is bizonyítja, hogy az emberi faj jóságos…)

És itt rejlik a jóság értelmezésének problémája, ugyanis ez az alapvetően az evolúció összefüggéseiben értelmezhető – azaz valószínűségi, a túlélés általános esélyeivel kapcsolatos – fogalom, ami valójában csak a nagy számok hosszú idősorokon mért törvénye segítségével vizsgálható, etikai színezetet kapott, vagyis az egyén erkölcsének részévé vált.
És ami a nagy számok törvényének tükrében jó, az végtelenül gonosz lehet az egyén szempontjából.

Amikor beteg antilopot fölfalja az oroszlán, az rettenetes az éppen fogyasztás alatt álló antilop számára. Ha lenne tudata, az antilop nyilván iszonyatosan gonosznak minősítené az őt legyilkoló oroszlánt. Az antilopcsorda egésze számára viszont a túlélés esélyeit növeli, ha a betegséget okozó géneket hordozó egyedi állatot megeszik, mielőtt az a szaporodás révén ennek a beteg génnek a túlélését is biztosítaná a csordában.

A jóság értelmezésének éppen ebben rejlik a legnagyobb nehézsége, teljesen más ugyanis a jócselekedet, ha az antilop nézőpontjából vizsgálom. Arról nem is beszélve, hogy az antilopcsorda és az oroszlán nézőpontja tökéletesen egybeesik…

Tehát a probléma abból fakad, hogy a jóság értelmezésének folyamatában hajlamosak vagyunk váltogatni az etikai nézőpontot (az antilop látószögét) az evolúciós nézőponttal (az antilopcsorda látószögével), s így személy szerint jónak látni azt, ami az emberi nem vagy az adott emberi közösség egészének túlélési esélyeit rontja, illetve rossznak látni azt, ami viszont javítja.

(folytatás következik...:-)