Horrorfilm és félelmesebb valóság: miért vagyunk képesek elviselni a gonoszságot?

Olyan a veszélyérzetünk, mint éjsötétben egy kezünkben tartott gyertya fénye: csak azt érzékeljük veszélyként, ami a gyönge gyertya reszkető fénykörében láthatóvá válik.

(előzmények: első rész itt, második rész itt, harmadik rész itt)

Ezért tudjuk megnézni a horrorfilmeket, a háborús filmeket, a katasztrófafilmeket, az akciófilmeket. Ha csak a milliomodrészét kellene átélnünk a valóságban annak, amit a filmvásznon vagy a képernyőn látunk, menten szörnyethalnánk. A film azonban eltávolítja a veszélyt, s ezzel elandalítja az érzékeinket. A tudat jelzi, hogy a filmekben tobzódó életveszély csak fantázia, a képzelet szüleménye, ami nem velünk, nem itt és nem most zajlik, ezért félnünk sem kell tőle.

Hogyan értelmezed viszont azt, hogy rettegés nélkül meg tudtad nézni az iraki háború szörnyűségeit a CNN élő adásában? Mit gondolsz: te mit tettél volna ott a sivatagban, az izzó levegőben, az orrodat eltömő benzinbűzös homokviharban, a harckocsik dobhártyaszaggató bömbölésében, a vadászgépek földrázó robajában, a precíziós rakétatüzérség beleket rengető dübörgésében, miközben a túloldalról a halálravált iraki katonák páni félelemben lövöldöztek volna rád? Ez nem film volt: ez maga volt a valóság.

Csakhogy te a tévéképernyőn láttad, tudtad, hogy messze van, tudtad, hogy nem veled történik. A tudatod ezért képes volt arra, hogy ne mozgósítsa az összes védelmi rendszeredet a veszély láttán, s ne késztessen arra, hogy bevesd magad a tévéfoteled fedezékébe a képernyőn pattogó golyózápor elől.

És bizonyára meg tudtad nézni és el tudtad olvasni a részletes híradásokat a délszláv háborúról, amely esetenként a déli határainktól alig néhány száz méterre, azaz nulla kilométerre is szedte áldozatait? Ugye fölerősödött benned mindig az a hit, hogy ez nem történhet meg veled? Hogy ez a határainkon kívül marad? Hogy téged nem akarhat meggyilkolni a szomszédod, a volt iskolatársad, a korábbi bajtársad, a legközelebbi barátod az első munkahelyedről? Rád nem lövöldözhet a körúti háztetőkről az ismerősöd a nagymamád falujából? Te nem léphetsz arra az aknára, amit a kislányod óvodás pajtásának az édesapja ásott el a mellékúton a telked felé? Veled ilyen egyszerűen nem történhet, igaz? (Ráadásul ma már azt is elfelejtetted, hogy egyáltalán háború dúlt a déli szomszédainknál...)

így érzünk mindannyian mindaddig, amíg a veszély első repeszei bele nem robbannak a húsunkba.

Ezért nem tép a zsigereidbe a félelem, ha ülsz a moziban, nézed a tévét, hallgatod a híradásokat vagy olvasod az újságot, a memoárokat, a thrillereket.

Ha a távolinak érzékelt veszélyek miatt is igazán átégetne a félelem villáma, akkor ez a mennykő már régen agyoncsapott volna.

Egyszerűen belepusztultál volna, ha a nem közvetlenül téged fenyegető veszélyeket is úgy élted volna át, mintha rád sújtott volna le a Sors.

Ha az ember a fejlődéstörténete során a közvetlen környezeténél és a jelen adott másodpercénél sokkal távolabbi veszélyekre is teljes stressz-készültséggel reagált volna, akkor gyöngült volna a ténylegesen testközelben küszöbönálló veszélyek elhárítására irányuló képessége, következésképpen rövidesen elbukott volna erejének, figyelmének és energiáinak megosztottsága következtében.

A távoli veszélyekre való érzéketlenségünk valójában a túlélésünket biztosító különleges képességeink egyike, amelynek hiányában éppúgy rettegnünk kéne a Dél-kínai tengeren pusztító hurrikánoktól, mint az utcánkban föltámadt széltől.

Ha mindent képesek lennénk átélni és átérezni, akkor az első másodpercben sikítozva omlanánk össze a földkerekségen tomboló erőszak áldozatainak elviselhetetlen fájdalma miatt, a természeti és emberi fenyegetések kibírhatatlan globális súlya alatt.

Ha minden veszélyt érzékelnénk, e képesség megszerzésének első másodpercében hisztérikus rövidzárlatban sülne ki minden érzékelő rendszerünk, hogy aztán soha semmit ne érzékelhessenek többé már: mert velük együtt elpusztulnánk mi is.

Ez történik az egyik legnagyobb kortárs író, Salman Rushdie Szégyen című regényének főhősével, aki nem a veszély, hanem a gonoszság tobzódása miatt szerte Pakisztánban – neve szerint a „Tiszták Országában” – érzett szégyen összességét képes átélni, de ez a pokoli képesség annyira megemeli a testhőmérsékletét, hogy végül a teste kigyullad s iszonyú emberi máglyaként lobogva égeti porrá a túlélés minden reményét.

Egyszóval az evolúció nagy adománya, hogy minél távolabbi egy veszély, annál kevésbé készít ki minket a tőle való félelem vagy az elhárítására mozgósító stressz. Az evolúció vak erői ki sem válogathatták volna a globális veszélyérzékelés képességét, mert amelyik élőlényben ez a képesség esetleg véletlenül kialakult, az abban a szemhunyásban el is pusztult.

(folytatás itt...)