Özönvíz Velencében Part III

A Velence-tetralógia második darabjának harmadik része.

Anyám rosszat sejtve, nyöszörögve, mert a hasa az éjjel a kétszeresére puffadt, s ha megnyomta, a pórusokon kispriccelt valami sós lé, fölvánszorgott a padlásra, és a sikoly a torkában keresztbe akadt, hogy napokig csak suttogni tudott és inhalált, míg az iszony halai végre beúsztak a kamilla gőzvarsáiba, Magdolna és húga anyja mivel öthónapos magzata vizébe fagyva kéken feküdt az üveggalambok között, s körötte a vágy jégkalapácsa alatt diribdarabokra tört tanácselnök, ahogy róla lepereghetett.
Többé nem mertem a padlásra menni, mondta anyám az utolsó telén, amikor már hét dunyha alatt is vacogott, azóta se voltam fönt, pedig a helybitorló vadgalambok már úgy telepötyögtethették a padlóját, hogy állandóan attól félek, ránkszakad egyszer a soktonna madárszar, de tudom, hogy május huszonharmadikán, amikor kinyílt minden jégcsap, s zubogott belőlük a tavasz, lecsorogtak az üveggalambokkal együtt az ereszcsatornán, azért nőnek a ház sarkánál olyan magasra a vérző ikerkardvirágok.

Talán dél lehetett, mire a kamillaillat elnyomta a pisiszagot.
Anyám nem tett tisztába minket, a legnagyobb lavórban ült meztelenül, összekucorodva, mert minden pórusából, mintha az egész teste sírna, mintha túlfűtötte volna a félelem vagy a magány talán a vágy szaunáját, patakzott az a sós folyadék, és szipogva inhalált és hörgött a fejére bugyolált törülköző alatt, és én mindenképpen mellé akartam mászni, és mindannyian, elmerülni az anyatengerben, a combok puha szirtjein megtörő hullámverésben, belibegni az alvó Vénusz mélyvízi barlangjába, egymás ujjait szopva, mind, de engem Magdolna nem engedett, a kislányok, köztük húga is, Magdolna, ott tapicskolták már a vizet anyám mellett, sikongtak és selypegtek, csíphette őket a pisi meg a só, anyám mégsem hessegette el őket, nem látott, nem hallott, beszélni nem tudott, csak rájuk is terítette a fürdőlepedőt, meg ne fázzanak, s hadd szopjanak, miközben Magdolna olyan erővel kapaszkodott belém, mintha csak én tartanám, át ne szánkázzon a világ peremén.

Biztos nagyon fájt szegénykémnek, mondta később, Anna szoptatása közben, a harsogó zöld forradalmában anyám, ahogy egyetlen délután kinőttek a cicikéi, talán anyja akarta így, ha mégis megszületne a legkisebb lány, legyen, aki etesse, talán Isten, talán a megbolydult időben kóválygó vágy, talán miattad apád, mert az a méz, ami Magdolna vörösre duzzadt bimbóiból csurgott a szádba, az tehette ezt veled, más nem tehette, tudom, már az illata, ami elsöpört minden más szagot, már az meggyógyított, és a kislányok, mintha apád csókolt volna, távolról, lehelet finoman, ahogy csak ő tudott, és Magdolna szorított magához, szorította a szám bennem virágzó bimbóihoz, és talán emlékszem, ahogy zümmögött, zsongott, rezgett, susogva remegett a melle, mintha bennük laknának a szerelem méhrajai, a vágy méhpuha méhecskéi, s virágba borult szívéről gyűjtenék a szenvedély hímporát, hogy a belőle készített pempővel etessék a méhkirályt, engem, ahogy ott ültem a királynő, Magdolna ölében a kanapén, és egyre távolodtam a testétől, mert a mellei egyre nőttek, egyre duzzadtak, egyre feszültek, s már láttam Magdolna szemét, talán bevonta addigra a rettenet vagy a döbbenet talán a kíváncsiság vékony jégkérge, melyen táncoltak a kikapcsolt, kipakolt, kipucolt tévé képernyőjén sercegő visszfények, Magdolna és húga, Magdolna anyja, Magdolna keringőzött a befagyott tavon, át a befagyott városon, összekapaszkodva a tanácselnökkel, bele a semmibe, és anya, mesélte sokkal később, az emlék hidegében még mindig reszketve, törülközés közben, libabőrözve Magdolna, egyre inkább olvadt, gőzölgött, láttam, ahogy csöpög, s csöppjei a jégre hullva kis gőzbombákat robbantanak, és lassan elcsöpögött, el a saját anyám, elolvadt, elgőzölgött, itt hagyott, és az elnök egyre közelebb ért a képernyőhöz, egyre nőtt, egyre keményedett, és hívott, tudom, magához, és sikítottam, és szorítottalak, és annyira féltem, hogy összepisiltem magam, és szúrt a szaga, és fájt, a kis fogatlan tejállkapcád ahogy marcangolt, és végre eleredt a hó a képernyőn, a hó befoncsorozta végre az üveget, az elnök eltűnt, és a tévében csak téged láttalak, és szétpattanni rajtad a kezeslábasod, és már alig bírtalak tartani, mire anyád valahára megszólalt, tisztába kell tenni a kicsiket.
Orraestem veled, nevetett Magdolna, olyan nehéz lettél és a melleim olyan súlyosak, s amint nagyokat nyögve visszaraktalak a kanapéra, mindjárt bömbölni kezdtél, talán utánam, talán csak a bimbóim után, és elfoglaltad az egész ágyat, míg én futottam a tükörhöz, párás volt, de alig álltam elé, kitisztult, mintha várt volna rám, és ruhátlanul mutatott és gyönyörűnek, és sokkal hosszabb volt a hajam, mint emlékeztem, és a csípőm íve meglágyította a sztálinbarokk bútorok, ezt apám mondta sokszor, szegény, üres szigorát, és a mosolyomban anyám mosolygott vissza rám, és kitoltam a fürdőszobába, könnyű volt, a lavórban anyád és mind a kislányokat, begyújtottam a nagy vaskályhába, az ablakokon hálásan csapódott le rögtön a pára, anyádat átsegítettem a kádba, és sorra tisztába tettem a kicsinyeket, tengerszaga volt a kakának, és féltékeny szemed láttára a kiságyadba, mert melletted már alig volt hely, fektettem őket, a húgomat te kérted, odaadtam, ne bőgj s hadd játsszatok, nekem rengeteg dolgom volt, fölmosni a padlót, összesöpörni a lavórból kipergett sót, a kútból vizet húzni, mert anyád inni kért, s vödörszám döntötte magába a selymes vizet, halat fogni, megpucolni, reggelit csinálni nektek, míg égett közben végig a bimbóm, rendet rakni mindenütt magam után, anyád alól tán óránként kimerni a lét, ami ennyi idő alatt belőle a kádat megtöltötte, s olyan sós volt, hogy anyád nem merült bele, a felszínén úszott és záporozott, és a sót, ami már merés közben lepárlódott a tenyeremben, eltenni zacskókba mind, mert olyan szaga volt, hogy belesajdult a mellem, a szomszéd szobában fölhorkantak a hétalvó férfiak, és izzasztó bozóttüzek gyúltak a lábam között.

Március lehetett, mire rend lett, a képernyőn éppen elállt a havazás, és láttam, Magdolna ölébe veszi a fejem, ahogy mellémül a kanapéra, máshogy nem fér el, húga már elfoglalta a hasam, aztán nem láttam semmit, mellei puhán lehunyták a szemem.
És álomvelencémben anyám a magyar tenger forrása volt, úgy zubogott belőle az erős sóoldat, hogy föltöltötte a Kárpát-medencét, és csonka tengerünkben mélytengeri halakként lebegtünk mindannyian, csak a kislányhalak úszkáltak köröttem, pajkosan áramlott résecske kopoltyúikban ide-oda a kékesen derengő békeidő, mígnem a rajokban pusztuló szomszédhalak, kik sótlan vizeikből idáig fuldokoltak, be nem temették anyámat, s az ifjúság forrása eldugulván tengerünk, és benne mind, megöregedtünk, de úgy megvénültünk, hogy kiszikkadtak mind a nedvek, elfonnyadtak a bimbók mind, a kopoltyúk valahányan beszáradtak, és alattunk csak szik maradt, csak aszály és sós mélyföldek, s csak tátogtunk, mint apáink, némán és fuldokolva, kopoltyús őseinket átkozva, s várva mint a Messiásra, mikor fejlődik már ki tüdőnk.

A só ízére ébredtem föl, Magdolna telesírta a szám, mert láttam a képernyőn, mondta szipogva, az álmodat, és többet, Andorka, ne álmodj ilyet, most tehetem újra tisztába a kicsiket.