Özönvíz Velencében

A Velence-tetralógia második darabja.

Eleinte persze mindenki élvezte, hogy Velence a lagúnák városa lett, de az esküvő napjára már eluralkodott a lakosságon a szorongás.
Mi lesz, kérdezte Aszanovtól a tanácselnök, ha mégis elnyelik a kutak a vizet?

Aszanov csak beletúrta a kezét vörös hajába és megvonta a vállát, ő nem jós, ő anyakönyvvezető, az ő foglalkozását nem befolyásolja a rentábilitás, ő kifejezetten örülne neki, ha a csobogó utcákról levonulna a turistaár, már nem bírja a rengeteg házasságkötést, mindenki Velencén akar örök hűséget esküdni, és egyébként is hetek óta igényel új anyakönyvet, a régi betelt, és kénytelen sajtcédulákon megörökíteni a szerződéskötő felek véglegesnek és egybehangzónak vélt családjogi akaratát, ami már mégiscsak sok, ő egyébként sem érti, miként lehetséges, hogy először is belephette a hó a várost, másodszor is egyetlen éjszaka elolvadhatott, harmadszor is nem folyt ki a városból, negyedszer is a kutak kávájának peremén nem csordul át, és ötödször is, éjjelente a csillagok a kutak fenekén világolnak, mintha ezer fényszóró vágna függőlegesen a levegőbe, miközben az ég sötét és fűszeres szagok áradnak az éjszakában szerteszét, hogy a nők csak sóhajtoznak és a férfiak fölveszik pulóverüket, noha forró a levegő, és a lagúnákban lótuszvirág nyílik?

Másnap az elnök közzétette a tanács rendeletét, mely szerint a testület a lakosság érdekében szükségesnek tartja, megelőző intézkedésként, betemettetni a kutakat, nehogy azok geológiai lefolyóként szolgáljanak, és e célból társadalmi munkára szólítja a férfi népességet, tekintettel a tanácsi költségvetés hiányára, mely a gondolavásárlás és a lótuszvirág-telepíttetés következményeként állott elő.
A férfiak, fiak, lurkók, legények, amint a munkából hazaértek, nekiveselkedtek, ingujjra vetkeztek, laposfenekű katonai rocsókkal szántották a békés csatornákat, föltrancsírozták a lótuszvirágokat és benzinszaggal pufogtatták tele a levegőt, miközben Velence még száraz határából mázsaszám hordták a rögös földet a kutakhoz, mígnem azok lassan megteltek.

Én tudtam előre, mondta anyám.
1968. szeptember 23-án, amikor egymással átellenben a világ megint éppen mással volt elfoglalva, halála előtt írt korai bejegyzései szerint álmot látott. A víz magasan ellepte a várost, úsztak az utcák, a terek, áramlottak a hétköznapok és a víkendek, pontosan éjfél volt, de nem volt honnan hova telnie az időnek, míg a lakosság, s én veled, békében lebegett, Velence magzatai, apád szíve alatt, Isten iváshoz homorított tenyerén, amíg csak ő le nem szürcsölte rólunk a vizet.

Aszanov egy nappal a tragédia előtt kérte meg C. Andrea kezét, aki tusakodott ugyan, anyám, velem, de az elismerő nyilatkozat, hiszen itt a jog szent, ha korántsem sérthetetlen is, teljes hatályú volt, ezért másnapra, végülis ő volt az anyakönyvvezető, kitűzhette az esküvőt.
A kisszobában írták alá, csöndesen, Andorka alszik, a sajtcédulát.

Mennem kell, mondta Aszanov, beletúrt a hajába, vörös lett tőle az egész szoba, éppen lement a híres velencei nap, az utcákra nyíló ablakokon át szürkén átszűrődött a rocsók motorzaja.
Hol a kapa, kérdezte.

A kertünk kis csónakázótó volt, az ősz ladikja, falevelek libegtek a víz felszínén, Aszanov derekáig ért a halászcsizma, feje fölött tartotta az ásót, mégsem a kapa választott el minket, mosolygott szomorkásan anyám. A kút mellett állt, alulról világította meg a fény, ahogy a víz alól ásta a földet, s megpróbálta a víz fölé emelve a kútba lendíteni a szivacsos rögöket, nem ment.
Aszanovot már kora reggel saját halottjának tekintette a tanácselnök.

Anyám látta, amint a víz egy pillanat alatt fölforr, örvényleni kezd a kút körül, a teliholdat eltakarja a vágtázó felhők által fölvert sötét, és szörcsög a kert.
Az első kibukkanó holdsugaraknak nem hittem, mondta anyám, a kertben csak fű és sár, a lagúnák összes vizét Aszanovval együtt elnyelte a kutam.

A rocsókért csak egy hét múlva érkezett egy katonai konvoj, a platókon úgy zörögtek a pléhcsónakok, mint az utcákon a csontszáraz szél ostora alatt ördögszekérként száguldó lótuszvirágszirmok.
A fő az, hogy van egy tavunk, mondta a tanácselnök másnap anyámnak, túléltünk már nehezebb helyzeteket is, és részvéttel szorongatta anyám húszéves kezét, így ő megakadt az új anyakönyv kitöltési munkálatai közben, pedig még tucatjával várakoztak a salétromos előtérben az ügyfelek.

Aznap, szegény, már hajnalban fölébredt a fájásokra, ahogy ismét kinyomott magából, a mennydörgő szörcsögésben a tomboló hold alatt mert visszamásztam éjjel belé, nehogy befészkelje magát lábai közé s méhéig föl a félelem.
Mindannyian belülről ismerjük a nőket, csak kívülről nem ismerjük föl őket.

Anyám beiktatta a 23-án éjjel született csecsemőket, annyian voltak, ahány női név volt apám átázott zsebnaptárában, ami máig sem száradt meg, lányok, s csöpp kis réseikből ugyanaz a szag áradt, mint a kutakból egykoron, hogy apáik csak sóhajtoztak és átkozták a szűk nadrágokat, mert becsípődött mindig a szőr, mikor anyáikra néztek, és az enyém csak nevetett, amikor fürdetés közben meglátta illetlen fütyimet.
Télen költöztek mellénk, anyám éppen befejezte a temérdek kivonat kiállítását, a kislány már hétéves volt és Magdolna, anyám sokat beszélgetett anyjával, a szőke hölggyel, aki az utolsó pulóvert vitte el, együtt gömbölyödtek a kisszobánkban és annyi kakaót ittak, hogy Magdolna húga és én kakaós tejet szoptunk, amikor esténként a díványon egymás mellé ülve kigombolták blúzaikat és kibuggyantották a Triumph páncélokból súlyos melleiket.

Magdolna és húga apja vízvezetéket szerelt a házba, és nézte, hogyan markolásszák az apró kezek a négy anyamelleket.
Anyám néha elcserélt Magdolna húgára, ilyenkor a tej íze szőke volt, anyámé gesztenyebarna.

Már volt televíziónk és felvételről néztük a velencei karnevált, mikor a fürdőszobában Magdolna befeküdt a forró kádba, s magára vonva először csutakolt le minket, visongtunk talán, mint tizenhárom évvel később, de akkor már nem így csiklandozta a hasát valami lelógó rólam, s én sem püföltem már egyáltalán nem pufók húgát a már nem céltalan vízi viháncolásban, miközben villanybojler melegítette a vizet, nem kályha duruzsolt.
Azon az éjjelen, miután anyám kikapcsolta a televíziót, elmosta a kakaósbögréket, kivasalta lágyan szabott fekete ruháját, ami hajnalra mindig kifehéredett, hogy a reggel ragyogó folyosóin kápráztató menyasszonyként loholjon az anyakönyvek közé, s csak a kelmefestő este mártsa meg ismét a lebbenően könnyű szövetet sötét vizében, és azután, hogy belebökte a maradék fonál csöppet sem töppedő gombolyagába a megszelídített kötőtűket, amelyekkel követhetetlen tempóban termelte a norvégmintás kis kezeslábasokat nekem, a nap minden szakához, minden böfizéshez, minden kakiláshoz hogy legyen, azon az éjjelen, amikor a magány kamarazenekara olyan vérfagyasztó szépséggel játszott, hogy a hópelyhek egy hulló helyükben belefagytak a levegőbe, hogy csak húgom születésnapjára olvadjanak le a súlyuk alatt földig görnyedt ég ablakairól, s a jégvirágok rianó pici pattanásokkal az alvó Velence minden lakójának szemhéja alatt kinyíltak, benyitott anyám álmába egy rejtekajtón Magdolna és húga apja, és egész éjjel nézte az alvó Vénuszt, C. Andreát, és azt sem vette észre, hogy egy léghuzat, a vágy becsapta az ébredéséhez vezető átjáró ajtaját, és úgy elnehezedett a szíve, hogy hasmánt fekve súlyát nem bírták a bordák tartani tovább, átszakította a mellkasát, az ágyat, a parkettát, s Magdolna anyja arra neszelt föl, hogy visszhangosan dobog az emeleti hálószoba, és a földszinten sistereg a fővezetékből bugyborgó víz, mert a vízvezetékszerelő szíve belezuhant a kutunkból, amely az egyetlen maradt, kivezető főnyomócsőbe.

Magdolna sírt a fürdetés után, és hárman aludtunk a kiságyamban, én húga hüvelykujját szoptam, az enyémben már nem volt semmi, éhes voltam, biztos, mondta később, amikor már nagyon lefogyott, anyám, elfelejtettek minket megszoptatni, egymás mellére borulva zokogott Magdolna anyja és anyám, s többé nem szerettem a szőke hölgy emlőit, a tej sós volt, Magdolna húgával együtt inkább anyám bimbóit nyomorgattuk.
Hát ez valóban borzasztó, bólintott anyám, miközben a tanácselnök szomjasan kavargatta a teáját, utálta a kakaót, és a díványon anyám mellé ült, mert alig állok a lábamon, mondta, teljesen elfagytak a bütykeim a tóparton, pedig a férjed, fordult Magdolna és húga anyja felé, isten nyugosztalja, igazán gyorsan bekorcsolyázott a nádasba.

A sírásó nem sokkal azelőtt tehetetlenül tárta szét a kezét, csákány sem fogta a gyémántkeménnyé fagyott parcellát, amely mellett ott feküdt a didergő fakereszt, Magdolna apját tartva merev karjaiban.
Most mi a fenét csináljunk, fordult Magdolna és húga anyjához és anyámhoz a város fölött mozdulatlan függő hóesés alatt vacogva a tanácselnök.

Lehúzták egy szánkón a koporsót a tópartra, az elnök dermedt bundájához odafagyott bal vállán a kereszt, csak egy kis műprémmel együtt tudta onnan letépni, nehéz a közhivatal, sóhajtott aztán, amikor a részerelt korcsolyák pengéin sebesen elsikló keresztes koporsó után néztek, míg a nők szemébe fagytak a könnyek, s a hó légi hárfáin az emlékezet valami ismeretlen dallamot pengetett.
Anyám később esküdni mert volna, hogy a pengék belekarcolták a jégbe: szeretlek.

A város víz nélkül maradt, a szétzúzott főnyomóvezeték ép részeit is szétfeszítette a belefagyott víz, csak a kútban kotyogott gőzölögve tovább. Megengedné-e ezért anyám, kérdezte anyámtól az elnök, hogy a lajtkocsikat kútjából töltenék meg, mert a tanács nem lelt más megoldást, a kirendelt katonai lángokádók megszégyenülten kullogtak dübögve bázisukra vissza, se a jég, se laza öccse, a hó nem engedett, hiába próbálta a tűz beléjük vájni forró fogsorait, a köz érdeke ez tehát, mondta a dohányzásra visszaszokott lakosságvezető, nincs más kifolyás, csak ez.
Az első lajtkocsi már a kertkapuban szétfagyott, úgy tolódott recsegve ki a jég belőle, mint fölfakadt kelésből a genny, és a katonaságnak páncéltörő rakétákkal kellett tüzelnie rá, hogy szétrobbantsák az úttorlaszt.

Az elnök áttért a szivarokra, mert az Ötéves Tervtől nem kapott levegőt, és titokban fodrászhoz járt, hogy a csikorgó télben visszaverje fején a deres ősz egyre hevesebb rohamait.
Az emberek lassan áttetszővé váltak, írta anyám a halála előtt a késői bejegyzéseiben, a vér piros jégbokrai átsütöttek a bőrön.