Időkapu

Komoróczky Tamás "Vektorok - Írás egy jövendő őskoponyán" című miskolci kiállításának Juhász Ferenctől kölcsönzött alcíme természetesen egy mai koponya, egy mai teremtő elme jövőértelmezési kísérlete. Komoróczky sokelemű, dinamikus installációja delejes erővel késztet arra, hogy a szokásosnál jóval mélyebben gondolkodjunk el az idő mibenlétéről és saját életünk mélyebb jelentőségéről.

Aki tegnap voltál:

ma már nem te vagy,

Aki holnap léssz:

ma még nem te vagy.

Csak az emlékezet csalása fűzi

egy életté a folyamatos halált.

(Weöres Sándor: Majdnem szonett, részlet)

Vektorok - Írás egy jövendő őskoponyán

A legnagyobb kérdés, amellyel minden gondolkodó ember legalább egyszer szembesülni kénytelen, talányosan egyszerű: mi az idő?

Hétköznapi reakciónk szerint az idő az óra ketyegésével mért állandó folyamat, amelyben eltelik az életünk: az idő a múltból a jelenen át a jövőbe mutató vektor, az oksági viszonyok kérlelhetetlen temporális kerete.

A múlt teremti a jövőt, a jövő nem teremtheti a múltat. A jövő nem okozhat múltbeli eseményt, csak a múltban lezajlott dolgok következménye jelenhet meg a jövőben. A jelen nem más, mint maga a folyton változó, cseppfolyós határ a múlt és a jövő között.

A múlt század elején az einsteini relativitáselmélet felborzolta ezt a kényelmes elképzelést, megcáfolta az abszolút idő newtoni hipotézisét, bevezette a megfigyelők sebességétől függő relatív idők fogalmát, s az időt örökre (mármint a következő paradigmaváltásig) egybeszőtte a tér szövetével, létrehozva a téridő termékeny mémkomplexét.

Az egyszerű kérdés (mi az idő) kicsit bonyolultabbá vált (mi a téridő).

Ráadásul az elméleti fizikusok egymást követő nemzedékei mindinkább megkérdőjelezték az idő egyirányú vektorjellegét is - bár az idő azon interpretációja, miszerint ez nem más, mint a világegyetem entrópiájának iránya, azaz a termodinamika főtételeivel összhangban növekvő galaktikus rendezetlenség növekedési vektora, ma is virulens elképzelés -, mígnem a ma élő leghíresebb fizikus, Stephen Hawking egyértelműen leszögezte, hogy az idő visszafelé is telhet (vö.: időutazás).

Persze nem kell rögtön jegyet váltani vissza a jövőbe, mert ez a hihetetlen folyamat a hipotézis szerint csak a fekete lyukak eseményhorizontján az elemi részecskék anyag-antianyag párostánca során következhet be. Akit érdekel ez a józan észnek ellentmondó jelenség, olvassa el Hawking Az idő rövid története című könyvét. (Már csak azért is, mert témánk szempontjából is kiemelt jelentősége van az "üres" tér, a vákuum feltételezett kvantumjelenségeinek, nevezetesen az anyag és az antianyag folyamatos létrejöttének és pusztulásának.)

Az elméleti szakirodalom bővelkedik az ennél hajmeresztőbb hipotézisekben is, egészen odáig, hogy az idő nem létezik, ez csak az emberi elme által szült olyan elvonatkoztatás, amely segíti a világ értelmezését, de amint megvan ez az értelmezés, el lehet vetni, ahogy az építési állványzatot is le lehet bontani a kész ház mellől.

Mit kezdjünk mindezzel mi, földi halandók?

Már a halandóság maga is kijelöli számunkra az idő egyértelmű vektorát: megszülettünk, aztán meghalunk (nem fordítva), az életünk során öregszünk (nem fiatalodunk), romlik az állapotunk (nem javul), izmaink lazulnak, fogaink kihullnak, szerveink összeasznak. Ahogy Jorge Luis Borges holtegyszerűen összefoglalta: Meghalunk, mert megszülettünk. Vagy Babits szavaival: Akit én egyszer eleresztettem, az a madár vissza sohse reppen.

Rág minket az idő vasfoga, ez tapasztalati tény. Ha nem rágna, nem is lehetnénk, hiszen az evolúció csak halandó fajok nemzedékeinek milliárdjain keresztül érvényesülhet.

A földi élet regényét változatlanul a jövő felé múló idő írja. Ebben a regényben a múlt a mindenkori jövőben hemzsegő végtelen számú lehetőség közül megvalósult véges számú jelenség labirintikus bizonyítékraktára.

Az egyirányú időtengelyen a múlt felől a jövő felé folytonosan és egyenletesen mozgó jelen zárványában élő főszereplők nem tesznek mást, mint a mindenkori jövőjükben felsejlő számtalan lehetőség közül – a fizikai, kémiai, biológiai és mentális folyamatok eredőjeként, tudattalanul, tudatlanul vagy tudatosan, kényszerűen vagy szabadon választva – a múltjukba transzponálják, azaz saját valóságukká teszik a jövő kiválasztott lehetőségeit. Nem ők telnek az időben, az idő telik bennük.

Ezt a folyamatot szimbolizálja Komoróczky Tamás miskolci kiállításának Juhász Ferenctől kölcsönzött alcíme is: az írás egy jövendő őskoponyán természetesen nem más, mint egy mai koponya, egy mai teremtő elme jövőértelmezési kísérlete.

Komoróczky sokelemű, dinamikus installációja delejes erővel késztet arra, hogy a szokásosnál jóval mélyebben gondolkodjunk el az idő mibenlétéről és saját életünk mélyebb jelentőségéről.

A bevezető térben négy rétegből szőtt videofilm fut, amelynek látványos legfelső rétege számomra maga a vákuumban zajló hawkingi anyag-antianyag tánc: milliónyi hópehelyszerű fehér jelenés táncol a képernyőn a nem-létből a pillanatnyi létezésen át az újra-létre vágyakozás utáni újjászületésig.

A pszichedelikus kavargás mögött egy időlyuggatta térszelet csavarodik és vonaglik, mintha magát szülő nő vajúdna, miközben a harmadik rétegben föl-földereng mint finom mentális erezet Ingmar Bergman Persona című 1966-os kultfimjének két egymásba mosódó feledhetetlen nőalakja, Liv Ullmann és Bibi Andersson - a megnémulás, elárvulás, abortálás, kitárulkozás, elárulás és pusztulás árnyjátékának gyönyörű női, a születés és a halál angyalai.

Végül a videomű legmélyebb rétegében Bauhaus-monolitként forog egy épületszerű tömeg: talán az élet, talán az idő megfejthetetlen fekete doboza, távoli utalásként egy másik korabeli kultfilmre, Stanley Kubrick 1968-ban bemutatott 2001 Űrodüsszeia című alkotására.

E filmes bevezető után a kiállítótérben látványos installáció fogadja a látogatót. Különböző magasságú posztamenseken a miskolci Herman Ottó Múzeumból kölcsönzött műtárgyak csücsülnek a muzealizált múlt véletlen verebeiként, míg fölöttük neoncsövekből hajlított vektorerdő villódzik. A vektorok, azaz ez esetben neon-nyilak össze-vissza mutatnak, fel és le, ide és oda, egyenesen és görbén.

Komoróczky vektorai az iránytalanság nyilai. A bizonytalanság jelei. A jelen zárványából csak tükör által, homályosan felsejlő jövőben nyüzsgő lehetőségek közül nem tudható, melyikre mutatnak. A jövőre nem nyílik tiszta ablak.

A látást tovább homályosítja az installáció körül Komoróczky varázstalanított ikonokkal telefestett és -ragasztott kartondobozaiban sétáló emberek mozgása, ami az eleve össze-vissza irányok időbeni változására is ráirányítja a befogadó korlátos figyelmét. Akárcsak a sarokba állított útjelző tábla, amelyen egymással ellentétes irányokba mutató nyilak jelzik a biztos jövő felé vezető ösvényünket.

Az emberi agyban a legfrissebb tudományos adatok szerint 86 milliárd neuron össztüzelése hozza létre a tudatunkat, s benne a memóriánkat. Azt az emlékezetet, amely a folyton tovalibbenő személyes jövő általunk kiválasztott és életünkben megvalósított lehetőségeit mint a múlt tapasztalásait raktározza, értelmezi és használja arra, hogy a minden pillanatban újabb jövő újabb lehetőségei közül választhassunk, s e lehetőségeket megvalósítva tovább élhessünk. Mindhalálig.

Komoróczky installációja az emberi elme működését is szimbolizálja. A múlt mémraktárából kiválasztott elemek meghatározzák, hogy a jövő leendő mémjeiből melyek kerülhetnek a tudatunkba. Ez a mémraktár a múzeum: a posztamenseken porosodó mentális sereg.

A közülük - a múltbeli tapasztalataink közül - való választás folyamatát azonban számtalan véletlen befolyásolja, olyan véletlenek, amelyek lehetetlenné teszik, hogy egyértelműen előre jelezhető és kiszámítható legyen bármely döntésünk.

A véletlen ez esetben nem más, mint a memóriánkban elraktározott tudatos és tudattalan tapasztalásaink által befolyásolt szubjektív valószínűségek hozzárendelése a jövőben megbúvó lehetőségekhez.

Ezért mutatnak mindenfelé a jövőorientált vektorok: választásaink a valószínűségek által vezérelt mentális kvantumterekben történnek, amelyekben nem érvényesülhet a kétszerkettő illuzórikus józansága.

Komoróczky filozofikus installációja olyan kapu, amelyen belépve az idő, a tér, az élet és a tudat legmélyebb kérdésein töprenghetünk.

Ha van rá időnk...

(Komoróczky Tamás kiállítása megtekinthető a Miskolci Városi Galéria Rákóczi-házában 2014. február 8-áig.)