A cselekvő szeretet művészete

Az élet él és élni akar, amióta csak 3 és fél milliárd évvel ezelőtt a sors valószínűtlen kegyelméből megjelent a Földön.

Ariadné szigete, Kréta talán Atlantisz volt egykoron. Az elsüllyedt boldog világ, ahol európai kultúránk talán legősibb bölcsője ringott, amikor otthont adott a minószi civilizációnak. Négyezer éve ott már virágzó társadalom élt, négyezer éve ott már átszelték hajóikkal a tengert, s elérték Egyiptomot és Szíriát. A több ezer éves kultúrát Krisztus előtt 1500-ban azonban a Föld gyomra egy vulkáni kordulással lesöpörte a szigetről.

A tudósok mai modellje szerint a közeli Santorini szigetét darabokra tördelő vulkánkitörés 200 méter magas szökőárat űzött végig a megháborodott tengeren, s Krétáról egyszerűen leborotválta a minószi kultúra viruló kertjét, benne az emberi történelem legtalányosabb építményét: a knosszoszi palotát, azaz a Labirintust.

A labirintust, amelyet a mítosz szerint Ikarosz apja, Daidalosz tervezett Minósz király parancsára olyan szövevényesre, hogy abból senki soha ki ne találhasson, ha egyszer belépett vagy belökték a kapuján. Minósznak azért volt szüksége ilyen agyafúrt labirintusra, hogy biztonságosan elzárhassa a világ elől szörnyszülött fattyát, a kilencévente hét szűzzel s hét ifjúval táplált bikafejű embert, Minotauroszt. A labirintus tökéletesre sikerült: se a Minotaurosz, se szerencsétlen áldozatai nem találtak ki belőle sohasem. Mindaddig, amíg meg nem érkezett a hős athéni királyfi, Thézeusz, aki Minósz lányának, a szépséges Ariadnénak a segítségével kettős hőstettet hajtott végre: egyrészt az Ariadnétól kapott karddal megölte a szörnyeteget, másrészt az Ariadnétól kapott gombolyagról letekert fonalat visszafelé követve kitalált a labirintusból.

Az élet azonban él és élni akar, amióta csak 3 és fél milliárd évvel ezelőtt a sors valószínűtlen kegyelméből megjelent a Földön.

Minosz kereskedő hajósai, akik tán a déli Egyiptomban vagy az északi Mükénében élték túl a katasztrófát, újra bevetették a letarolt kertet a remény magvaival, s a minószi kultúra másodszor is felvirágzott. A később születendő görög istenek azonban a jelek szerint nem fogadták kegyükbe Krétát, mert a vulkán ismét kitört és ezúttal a minószi civilizáció már alapjaiban megroskadt, s máig ható sóhajjal elmerült az emlékezet opálos tengerébe.

Ez a sziget civilizációnk múlékonyságát példázza. A születést és a halált. A reményt és a csüggedést, a teremtést és a pusztulást, a fényt és az éjt. Létünk bennünk élő végleteit.

Ha 4000 év kultúráját elsöpörheti két szökőár, mit tehet a természet az emberrel? “Meghalunk, mert megszülettünk”, írja Borges. Mégsem készül fel egyikünk sem a halálra.
A mi európai kultúránk nem úgy tekint a halálra, mint Atlantisz vagy Minosz lakói tekintettek. Nekünk a halál nem az élet természetes része, amit éppen úgy kell elfogadni, mint a születést. Minket felkészületlenül ér a halál. Különösen a túlélőket. Mert nem nézünk szembe a halállal. Nem tekintjük az élet részének. Mintha mindannyian természetesnek vennénk, hogy voltaképpen örökké kellene élnünk. Hogy a halál csak valami véletlen botlás. Valami pimasz balszerencse, ami addig üldöz minket, míg végül valamennyiünket elér.
Valami balga vakhit arra késztet minket, hogy higgyünk a nyilvánvalóan lehetetlenben: abban, hogy minket elkerül a halál.

Legalábbis úgy viselkedünk, mintha ebben hinnénk. Nem készülünk a halálra, így aztán nem lehet teljes az életünk sem. Feltételezzük, hogy életünk ege - ifjúságunk, egészségünk, kedélyünk ege - mindig kék marad, ahonnan nem csapkodhat villám. Mivel nem készülünk a halálra, ezért nem készülünk az öregségre, nem készülünk a betegségre, nem készülünk a rokkantságra, nem készülünk a balesetre sem, így mindezek a csapások szörnyűségesen váratlanul érnek minket és szeretteinket.

Hányan rendelkezünk átgondolt tervvel arra az esetre, ha elüt minket az autó, megüt minket a guta, ágyhoz szögez minket a rák? Talán egyikünknek sincs ilyen terve. Pedig megkérdezhetnénk magunktól azt is, vajon tényleg szeretjük-e családunk tagjait? Kislányunkat? Kisfiunkat? Feleségünket? Férjünket? Szerelmünket? Szüleinket? Tényleg szeretjük őket? Mert ha igen, akkor hogyan hagyhatjuk egyedül őket azzal a szörnyű lehetőséggel, hogy elfogyhat a pénzük - mert bekövetkezhet az, amit addig egyszerűen valószínűtlennek tartottunk?

Törékenyek vagyunk. Carl Sagan szerint átmeneti lények vagyunk, mint a tűzbe hulló hópelyhek. Ezért az élet legtermészetesebb része, hogy meghalunk. Hogy megöregszünk. Hogy kék egünkből villámok csapdosnak.

Ezért fel kell készülnünk az elmúlásra. Le kell győznünk legmakacsabb szorongásunkat: a félelmet attól, hogy mit hoz a holnap. Meg kell akadályoznunk, hogy összezúzzuk magunkat a szorongás szikláin.

Egyetlen módon tehetjük ezt meg: magunkkal szemben is a cselekvő szeretet művészetét kell gyakorolnunk. Mert csak a cselekvő szeretet fonala képes elvezetni minket a remény szabadságához.