Túlélet Velencében 9

Szomorú vagy, mondta.

Szomorú vagy, mondta. Ne haragudj. Idegen vagy, még nekem is. Te élsz és élni akarsz, én meg csak éltem. És már elég volt. Nem tudom, mi lesz veled, Melvitám, de mindenem rád hagyom. Nincs semmim. Csak az üres kézirataim. Ha elég sokáig nézed őket, talán látni fogsz. És ne félj, nem halok meg. Több a világ a világegyetemben, mintsem fölfogni képesek volnánk. Megkeresem a mennyeket, mert ez itt biztos a pokol. Bár az ördög se tudja.

És elmesélte, hogy mielőtt az amnézia szorgos siserehada elpusztította volna a város krónikáját, ő elolvasta. Az idők kezdetétől, amikor még kétségbeesetten zihált valamit az eleve esélytelen értelem, s a feledékeny emlékezet följegyeztette apámmal azt. Apám, mondta, akkor halt meg, amikor én születtem. Az ő apja pedig akkor, amikor ő született. És mind a többiek. De a krónikában kibeszélgettük magunkat. Időtlen időket éltünk át a halálban.Amikor ezt mondta, belenyilallt a méhembe valami. Akkor még nem tudtam, hogy már akkor tudtam mindent, mert valahol itt hordtam a méhemben az időt, s hogy köröttem csak addig marad e dögvész öröklét, míg ki nem vajúdom ezt a fattyú porontyot. Én csak eszköz vagyok. Csak telik bennem ő, míg megtelek vele, s végre én telhetem benne.

Azt mondta, hiszen ő tudta ezt, olvasta a krónikákban, az a mi tragédiánk, hogy mi fogyunk az időben, s nem ő bennünk. Azt mondta, a krónikákban az öröklétnek építették ezt a várost, de csak a pillanat kegyelme mondathatta velük ezt. Mert nem e város kezdeténél az eredet, mert mindig volt előttünk valami, mindig volt előbb valami, és lesz is, mert az öröklét csak nekünk létezik – azáltal, hogy nem létezik.

Sokáig néztük egymást. Sokáig hallgattunk. Ha ő lehetett volna a Szerelmem - - -

Végül azt mondta, nincs értelme ennek az egész beszélgetésnek, ami az élet, mert az Egésznek nincs értelme, és mi vagyunk a legértelmetlenebbek benne, ha értelmet keresünk odakünn, amikor a mi életünk, a mi halálunk csak az idebenn tömlöceiben számít. És fölállt a székéről, és fölment a padlásra, én utána, és elmondta, míg egy-egy lépcső megmászása egyre tűrhetetlenebb fáradsággal járt, hogy kezdetben olyan hosszú tragédiákat írt, amelyeknek élethossziglan tartott volna az előadása, ha valaha is előadták volna, de később csak néhány évnyi, majd csak néhány hosszú felvonásnyi darab született, aztán csak az utolsó felvonásokat írta meg, egyre rövidebben, de rájöttem, mondta, hogy minden előzmény végülis fölösleges, ha az összes előzmény leírása lehetetlen, mert minden ok csak egy előző okozata, és épp ezért csak a darabjai utolsó mondatát írta le ezután, de ez is tarthatatlanná vált, hiszen ha minden ok csak egy előző okozata, akkor minden okozat is csak egy következő oka, vagyis a teljességből nem lehet csonkítás nélkül kimetszeni a részt – így végül egyetlen szót sem írt le többé, mondta, és az utolsó kéziratára csak betűket rótt egymás mellé.

Ez minden ábécék minden betűje, és ezekben van a teljesség lehetősége, ez az én utolsó darabom, mondta. Ez az eddigi legteljesebb okozat, amiben az összes előző oknak benne kell rejtőznie, csak éppen nem lelhetjük legfeljebb meg őket.

Azt mondta, leljem meg mind, és fölakasztotta magát, míg én bámultam a világ értelmetlen képletét.

Gyönyörű volt a kötélen, csak a nyelve puffadt ki lilán és undorítóan a szájából. Ki is vágtam belőle, és becsomagoltam az utolsó kéziratba, aztán levágtam a kötélről. És ekkor… a ház teteje kirobbant… teste föllebegett… akár egy léggömb… luftballon… és eltűnt az égben. Fölröppent, akárcsak Szerelmem. De ő talán túljut a madarakon. Talán megtalálja a természetben a természetes helyét. A mennyek természetességét.

A nyelvét megsütöttem és megettem. Az utolsó kéziratával gyújtottam alá. Nahát! Akkor ötlött föl bennem, hogy a lakók soha nem ettek semmit. Nem is ittak semmit. Ezeket a szavakat eddig nem ismertem. De persze, hogy nem ettek, hiszen nem is volt szükségük rá! Mert nem különböztek és nem különböztettek! Épp ezért nem volt, nincs és nem is lesz soha nevük! De nekem már van! Melvita vagyok, a hajdani Velence utolsó éber lakója, ki bolyongok az öröklét szemérmetlen oszlopcsarnokaiban, méhemben egy arctalan és orcátlan és értelmetlen fattyúval. Ha megszülöm, elporlad a város, s az emlékezet utolsó pondróit is eltapossa a feledés - - -

Aludt az egész város. Egyedül maradtam. S lelappadt a hasam talán másnapra, és pokoli menstruáció vette kezdetét. Döglött kék pondrók tömege bugyborgott belőlem. Megnémított a kín. Megbénított az iszony. A kék pondróhullákkal habzó, elkékült vér elöntötte a szobát, leszivárgott a repedéseken az utcákra. Napokon át dőlt belőlem ez a förtelem. És lassan ellepte a város döglött utcáit a döglött nyák.

Mire vége lett, merő rozmaringszagú lucsok lett a város, és a hüvelyem összeforrt. Összenőttek az ajkak, benőtte őket a rozmaringszagú szőr. Sose ismertem a rozmaringot.

Elvetéltem a fattyam.

Eltüzeltem a világ képletét.

Megettem a tanítóm nyelvét.

Madárrá űztem a Szerelmem.

Medalionba zártam az Anyám.

Nem mentettem meg az Apámat.

Megérdemlem a bűnhődést.

(10. rész következik)