Költöztetés az öröklétbe

Abu Szimbel a mai Egyiptom déli részén, a szudáni határtól pár kilométerre északra, a Nasszer-tó nyugati partján fekszik, s az égvilágon senki sem ismerné, ha nem itt épültek volna Kelet leghíresebb sziklatemplomai.

Ez a vidék a csontszáraz Núbiai-sivatag, ahol víz csak a felduzzasztott Nílus víztározójában található. Ennek a ténynek drámai szerepe lesz még történetünkben.

De ne fussunk túlságosan előre. A templomok 3300 évvel ezelőtt, az i. e. 13. században épültek II. Ramszesz, az óegyiptomi Újbirodalom XIX. dinasztiájához tartozó fáraó parancsára, aki feltehetően számos győzelmei egyikének emlékére emeltette a Nagy Templomot, de megejtő módon egy Kis Templommal emléket állított kedvenc feleségének, Nofertarinak is, akit valóban szerethetett. (A fáraóknak a szerelem ügyében nem volt könnyű dolguk, mert a tartós béke megalapozása érdekében minden leigázott törzs aktuális királylányát el kellett venniük és teherbe kellett ejteniük, bármilyen kihívásokkal is küszködtek az arák az esztétikai vonzerő terén. Ramszesznek például a feljegyzések szerint több, mint száz asszonya volt – közülük emelkedett ki Nofertari. Ez a sztori azonban nem erről szól.)

A Nagy Templomot Rá-Harahtinak, a napvárosi, azaz héliopoliszi napistennek, Ptáhnak, a memphiszi (nem Tennessee-ben!) főistennek és Ámon-Rének, a közismert thébai istennek szentelték – Ramszesz korában Egyiptom hivatalosan elfogadott főistenei voltak ők –, de valójában a pompás építmény persze II. Ramszesz nagyságát volt hivatott jelképezni, így az ő szobra is szerepel a szuperistenek kolosszusai között. (Érdekes tény, bár szintén nem tárgya fejtegetésünknek, hogy Ramszesz korában egyetlen egy szobrásznak engedélyezték, hogy a Ramszesz-szobrok fejét megformázza – elvégre egy isteni orcára csak a kiválasztott emelheti hálatelt tekintetét -, ezért aztán az összes, s ez nem tréfa, kivétel nélkül az összes Ramszesz-arc ugyanúgy néz ki. Mintha Made in China lenne, csak iszonyúan nagyban és igazi kőből…)

A Kis Templomot Hathor istennőnek szentelték, aki persze Nofertari alakjában jelenik meg. (Kleopátra biztosan imádta volna Nofertarit, ha addigra be nem temette volna az emlékét a homok.)

És most következik az, amiért e történetet írom: az Abu Szimbel-i templomok egyike sincs az eredeti helyén.

A második Asszuáni–gát építése során ugyanis öt évig (1963-1968) tartó heroikus munkával szétbontották és 64 méterrel magasabban az Abu Szimbel-i fennsíkon ismét felépítették a templomokat annak érdekében, hogy a Nílusnak a Nasszer-tóvá duzzadó vize el ne lepje őket.

Történetünk lassan olyan kacskaringós, mint a szeszélyes Nílus, mindenesetre érdemes megemlítenünk, hogy az Abu Szimbel név a hivatalos magyarázat szerint az arab Abu Sunbul európaizált változata, ami az antik Ipsambul helységnévből ered. A helyi folklór azonban egy Abu Simbel nevű arab kisfiút sejt a név mögött, aki először mutatta meg a homokdűnék alatt fekvő nagytemplomot Ibrahim ibn Abdallah sejknek – aki a valóságban persze Johann Ludwig Burckhardt (1784-1817) svájci Ázsia-kutató és iszlám-szakértő volt. Ő látta első európaiként a templomot 1813-ban, de bejutni nem tudott a homok miatt (by the way: ő látta elsőként az iszlám legszentebb mecseteit, így a mekkai nagymecsetet is belülről, mert áttért az iszlám hitre – aminek akkoriban azért nem voltak olyan fura felhangjai, mint ma lennének). Kairóba visszatérve elmesélte felfedezését egy Belzoni nevű olasz kalandornak, aki 1817-ben kiásatta a homokból a bejárat egy keskeny részét és több, mint egy évezred után első látogatóként bejutott a templomba – majd kapva az alkalmon, minden mozdíthatót el is rabolt belőle. 11 évvel később megérkezett az első tudományos expedíció is a híres francia Champollion (a hieroglifák megfejtője) és az olasz Rosellini vezetésével. A templom ezt követően egyre ismertebb tudományos és utazási célponttá vált, de a homok fogságából teljesen csak 1909-re sikerült kiszabadítani (megfejtés: azért, mert a dűne állandóan újratemette, míg végül körbe nem kerítették a bejáratokat...).

A sivatag azonban csak az első gigászi ellenfél volt a templom régészeti öröklétéért vívott csatában. Amint már tudjuk, a múlt század közepén megkezdték a Níluson a második Asszuáni-gát építését. A megalomániás - a Szovjetunió által naná, hogy felkarolt - tervek szerint a felduzzasztott Nílus (egyiptomi szakaszán később az akkori szovjetbarát elnökről elnevezett Nasszer-tó) majd megteremti a lehetőséget Egyiptom forradalmi fejlődéséhez, eközben viszont, fájdalom, elárasztja a legszebb óegyiptomi templomokat, amelyek pechjükre a Nílus mentén épültek.

És történetünkben ekkor következett be az a fordulat, amely valóban megragadta a képzeletemet.

A világ ugyanis végre egyszer nem hagyta, hogy az emberi civilizáció legszebb emlékei elvesszenek. Az UNESCO felhívására - 1955-tól nyolc évig tartó szupermaratoni multinacionális előkészületeket követően – 1963-ban kezdetét vette az archeológia történetének legnagyobb szabású (sokak szerint teljesen őrült) mentőexpedíciója. Először 17 ezer mély lyukat fúrtak a templom falába és a szobrokba, azokba 33 tonna epoxigyantát préseltek, majd vaspántokkal erősítettek meg mindent. Mély levegővételt követően 1036 tömbbé vágták szét a két épületegyüttest, s az összeset – minden darabja 7 és 30 tonna közötti súlyt nyomott - felcipelték 64 méterrel magasabbra és 180 méterrel messzebbre egy dombra, amit közben előkészítettek a templomok fogadására, mindenekelőtt felhúztak két vasbeton kupolát, amelyekre részben felfüggeszthették az eredeti templomdarabokat, részben támasztékul használták őket. Annak érdekében, hogy a templomok pontosan ugyanúgy nézzenek ki és pontosan ugyanarra nézzenek, mint 180 méterrel közelebb a vízhez és 64 méterrel mélyebben, egyrészt homokkal fedték be a vasbeton kupolákat és az eredeti sziklák 1122 darabját helyezték el rajtuk, másrészt az építmények tájolását hajszálpontosan ugyanúgy mérték be, mint az eredeti helyükön.

Az eredmény elképesztő lett. Ha bárki arra jár, rabul ejti a nagyság, a fenség, a hatalom, az erő – és a szerelem – halhatatlan vonzereje. (Valamint elhal a hőségtől és a turisták ricsajától.) Egyiptomi, német, francia és olasz építész kollégáink még a tájolással is majdnem tökéletesen pontosak voltak: az eredeti helyszínen a templomokba minden évben kétszer, február 21-én és október 21-én (61 nappal a téli napforduló előtt és után) sütött be úgy a Nap, hogy a szentély falán felragyogtak a kultikus szobrok (kivéve persze az alvilág istenének birodalmát, amely ekkor is sötétben maradt), míg az új helyszínen minden egy nappal később, február és október 22-én következik be.

Ennyit fejlődtünk 2300 év alatt…

- írtaFarkasAndrás

2025.12.11

duzzasztás Nílus Núbia öröklét sziklatemplom