Folyékony útvesztő

Fabrizio Plessi: Liquid Labyrinth. Tárlatvezetésem szerkesztett szövege. A kiállítás a Ludwig Múzeumban április 13-áig látható.

Magyarországot elárasztotta a tenger

A modern művészet sokszor azért tűnik számunkra idegennek, mert nem értjük azt a nyelvet, amelyen e kortárs művek szólnak hozzánk. Valójában csak azt látjuk, amit meg is értünk, és csak azt érthetjük meg, amit meg tudunk nevezni.

Megnevezni dolgokat viszont csak olyan nyelven tudunk, amelyet értünk. Ha nem értünk egy nyelvet, akkor nem tudunk kommunikálni. Ha nem értjük, milyen nyelven szól hozzánk egy mű, akkor érthetetlen számunkra, mit akar közölni velünk.

Az ember csak történeteken keresztül érti meg a világot, és egy történetet csak szavakkal tudunk megfogalmazni. Olyan szavakkal, amelyeket értünk.

Vagyis ahhoz, hogy megértsük a kortárs műveket, meg kell tanulnunk a kortárs művészet nyelvén. Hiszen a képzőművészet is történetet mesél, ráadásul minden jó mű arra törekszik, hogy az igazat mondja, nem csak a valódit: a felszín fecsegése helyett a mély csöndes történetét.

Hogyan lehet megtanulni ezt a nyelvet? Úgy, hogy elmélyedünk a művészet gazdag és varázslatos történetében, és lépésről-lépésre közelebb jövünk a múltból a jelenhez. Ahogy egy idegen nyelv tanulása során egyre ismerősebbé válnak a szavak, egyre érthetőbbé válnak a történések, éppen úgy lesz egyre ismerősebb, egyre érthetőbb minden mű. Először az alapművek - ahogyan az alapszókincs szavai -, majd egyre több alkotás - a gyarapodó szókincs alkotóelemei -, végül varázsütésre megszólalnak a mai művek is.

E megszólaltatásban a legnagyobbak egyike Fabrizio Plessi, a 74 éves olasz képzőművész. Ő ugyanis olyan ősi nyelven - az őselemek nyelvén - meséli el mai történeteit, amelyet mindannyian értünk, bárhol is éljünk e világban. A kortárs képzőművészet e nemzetközi szupersztárja olyan természetességgel szelídíti meg a négy őselemet - a vizet, a tüzet, a földet, a levegőt -, amire csak a legnagyobb mesterek képesek.

Sokan ismerhetik kedvenc elméleti fizikusom, Richard Feynman munkásságát, aki szakterülete teljes tudásanyagának fölényes birtoklásával úgy volt képes beszélni a fizikai törvények jellegéről, a téridőről és a relativitáselméletről, a kvantummechanikáról, a kvantum-elektrodinamikáról és a dolgok értelméről, hogy még a tudományundorban szenvedő széplelkek is megértették, miről van szó.

Plessi művészete ugyanilyen megtévesztően egyszerű, érthető és varázslatos könnyedséggel befogadható, mint Feynman tanár úr világmagyarázatai.

Az őselemek - különösen a víz - végtelen és mágikus erejét évtizedek óta zabolázza Plessi. Világhírre akkor tett szert, amikor mindenki mást megelőzve a művészi alkotás alapanyagává tette a videót és videoszobrászként határozta meg magát.

1987-ben a kasseli Documentán Róma című installációjával robbant be a világ művészeti köztudatába. 1999-ben a berlini Potsdamer Platz-on hatalmas elektronikus vízesést épített, s e termékeny gondolatát a 2001-es Velencei Biennálé Waterfire (Víztűz) című gigantikus installációjában mélyítette el: a Szent Márk teret övező paloták összes ablakában hol víz zubogott, hol tűz villódzott a Biennálé alatt, mintha a palotákban az őselemek laknának, s kibámulnának az esendő tömegre az ablakuk alatt.

A Mester wagneri vezérmotívuma a bárka, de ő nem Noéként úsztatja szimbolikus hajóit a tengeren, hanem megszokott közegükből kiragadva felállítja vagy felfordítja őket, hogy alapfunkciójuktól - a vízen úszástól - megfosztva a tenger esszenciáját legyenek képesek hordozni.Plessi a bárkákba keretezi a tengert: az ő hajói magukba foglalják a vizet.

A tenger nem kívül van, hanem odabenn, a bárka biztonságos belsejében, ahol végtelen függőleges nyugalomban csorognak és habzanak a led-képernyőkön verdeső hullámok. A törékeny emberalkotta hajótest keretezi, védi, szelídíti, domesztikálja a végtelen erejű tengert, amelyből valaha mindannyian vétettünk. Evolúciós anyánkat, a négy és félmilliárd éves tengert óvjuk a bárkákban. A tengert, amelyet ma minden létező módunk kizsákmányolunk, túlhalászunk, beszennyezünk, teleszemetelünk, uralni próbálunk. Amely valóban védelemre szorul - tőlünk, általunk.

Plsessi legnagyobb hatású műveinek egyike a Mare Verticale (Függőleges tenger) nevet is viseli: 44 méter magas, kecsesen épített óriás-csónakot állított a farára, amelyben a led-paneleken végeérhetetlenül morajlik a vertikális hullámverés. Először a 2000-es hannoveri Expo-n állították ki e toronyház méretű installációt az olasz pavilon díszeként, majd újraépítve a 2005-ös Velencei Biennálé ikonikus védjegye lett. A lenyűgöző led-torony mint függőleges fárosz mutatja az elvarázsolt téridők mélyére az utat a bolyongó befogadó lelke számára.

2009-ben újabb hatalmas installációt készített a szintén nemzetközi hírű video-művész Bill Viola-val együttműködve: egy velencei hajórajt épített, bennük a tenger hullámzik a ledes képernyőkön, s a hajók éppen mintha indulnának az ismeretlen fölfedezésére a befogadó lélek tengerén... A mű kifejező címe: L'Anima dell'Acqua, azaz a víz lelke.

2010-ben Mari Verticali (Függőleges tengerek) címmel már 12 hatalmas acélbárkát állított a farára, amelyekben a világ 12 tengerének hullámverése morajlik a képernyőkön...

Fabrizio Plessi, aki saját magát neurotikusan érzékeny, végtelenül kíváncsi és kíméletlenül őszinte videoszobrászként látja, a világon egyetlen alkotóként a technológiai humanizálásának professzora (Köln), egyben a festészet egyetemi tanára is (Velence). Szerinte a víz és a video egy dologban közös: mindkettő likvid...

Vallomása szerint az életben a legfontosabb érték a hűség önmagunkhoz. Ez még annál is fontosabb, mint a hűség a párunkhoz... Ahogy Shakespeare Hamletjében Polonius mondja: "Mindenek fölött Légy hű magadhoz: így, mint napra éj, Következik, hogy ál máshoz se léssz."

Llaüt light - Bárkafény

Budapestre újabb tenger-értelmezést hozott a Mester. Ezúttal a tenger esszenciáját, a tengerség lényegét, a tenger olyan csöpp-hologramját, amelyben a végtelen hullámverés mint lelkünk állandó visszhangja morajlik.

Itt nem emblematikus, faron álló bárkáiba zárta a végtelen vizet, hanem olyan csónakokba, amelyeket felfordítva helyezett a földre, alájuk lámpákat rejtve, hogy a peremük alatt lágyan kiszüremlő kék visszfény-tenger tükrözze a tótágast álló csónakokban szunnyadó tenger-esszenciát.

Ez a tenger nem a Velence fenekét vagy Mallorca partjait mosó tenger. Ez a felidézett víz az élet vize. Így a víz lényegét tükrözi a mű: az élet forrását, az életet adó energiát. Mindannyiunk 70%-a víz, így az élet vize mi vagyunk: rólunk szól Plessi tengere.

Ezért fordítják a csónakok a feneküket felénk: mintha víz alól néznénk a felszínen ringó bárkákat. Mélytengeri halak vagyunk, akik az élet tengerében úszkálunk, az igazi, a bennünk ringó tengerben. Egyszerre ringatjuk a csónakokat és ringunk a csónakokban.

Plessi többszintű víz-filozófiáról mesél: az első szint maga a víz, a természeti erő, a második szint a csónakokba zárt tenger-esszencia: a mi életünk, a harmadik szint az élet vize, amely 70%-ban alkot és mindenben éltet minket, a negyedik szint a víz mint minden élet forrása a Földön, s így az ötödik szint az élet áradó története.

Az installációt alkotó csónakok története egyébként önmagában is felér egy abszurd Örkény-egyperces sztorijával. Ezek a tengerjáró apró halászbárkák ugyanis llaüt-ok, a mallorcai halászok hagyományos pici vitorlásai, amelyeket halálra ítélt a kíméletlenül természetvédő álarcot öltött brüsszeli bürokrácia, amikor a közelmúltban elrendelte az összes llaüt ízzé-porrá zúzását, mondván, hogy ezekkel a kártékony kis vízi ragadozókkal a kapzsi mallorcai hajósok túlhalászták a helyi halállományt. A halak halk petíciója értő fülekre talált az EU labirintusának mélyén, így e hajókat tényleg szétfűrészelték és elégették - persze bőkezű EU támogatásért cserébe.

Plessi az utolsó pillanatban vásárolt föl egy tucat llaüt-ot, hogy legalább az emléküket megóvja az enyészettől.

Tradíció, azaz a hagyomány, prezerváció, azaz a megőrzés, innováció, azaz a megőrzött hagyomány-elemek felhasználásával új minőség létrehozása: ezek is eszünkbe juthatnak Plessi alkotása láttán, de a mallorcai llaüt-ok kapcsán inkább a perverzió - a bürokrácia kafkai kicsavarodottsága - juthat eszünkbe.

A sztori abszurditását ugyanis természetesen az adja, hogy a roskatag, tenger-ette bárkáiktól megszabadult mallorcai halászok ultramodern szénszálas halászhajókat vásároltak az EU támogatás segítségével, amelyekkel százszor hatékonyabban tudják széthalászni a környező vizeket...

A nem szándékolt következmények rémisztő birodalmára is éles fényt vet a Mester esszenciális installációja.

A színpompás bárkafenekek között sétálva leginkább úgy érezhetjük magunkat, mintha partra vetett halak lennénk egy fölfordított világban, s a bárkákban benn ringó tengerünkbe vágynánk vissza. A vágyat fokozta Michael Nyman zeneszerző - a Peter Greenaway filmek állandó komponistája - kifejezetten ehhez az installációhoz komponált andalító repetitív zenéje, amelyet a mallorcai valódi tenger hullámverésének morajlása fest alá.

Plessi fejreállt tengervilágában közelebb kerülhetünk ősi lényünkhöz, jobban átérezhetjük azt a három és félmilliárd éves - így számunkra érzékelhetetlenül és megfoghatatlanul lassú - folyamatot, amely a tengeri egysejtű lényektől megszakítás nélkül vezett hozzánk, a tenger-esszenciában fürdőző Homo sapiens-hez, a víz utáni ősi vágyát ösztöneiben soha nem feledő szárazföldi lényekhez.

Ne feledjük: ha nincs tenger, mi sem vagyunk. Ha nincs víz, nem is létezhetnénk. S talán a víz emlékszik is mindenre, ami valaha történt ezen a Földön. Emlékszik az élet minden apró lépésére, a végtelen áradatra, amely az édenkertből megszakítás nélkül zubog hozzánk.

Egy szonettemet idézi mindez föl:

Mint hajótörött, kit áramlat sodor

Rettegő mélységek homálya felé

S szívét fölmarja a sós hullámfodor

Látva, hogy járul Isten színe elé

A remény tutaja mállik alatta

A hínár, közömbös céda, öleli

S dossziéja, már rég tudja, ad acta

Volt-e mindennek értelme, nem leli

A tenger belőle árad, úgy érzi

De nem vízet fakaszt, hanem kivérzi

Vörösen csorog alá az ős alkony

Mégsem adja föl, bár süllyed mindene

Vele pusztulna élete szerelme

Várja a túlsó part, ezt hiszi vakon

Movimenti catodici barocchi - Barokk katodikus mozgások

avagy a feloldozás átmenetileg szünetel!

Plessi a tűzzel is játszik. Magával a pokol tüzével. Eredetileg 1996-ban a nápolyi "Tudomány városa" (Cittá della Scienza) projekt megnyitójára készítette ezt a művet, amely így a tudomány és a hit örök polémiáját is színezi azóta. A különleges installáció nem más, mint egy fejjel lefelé fordítva felfüggesztett barokk gyóntatószék, amely hatalmas acél-állványáról lógva folyvást köröz (nem isteni lehelet, hanem elektromotor révén).

A gyóntatószék két led-ablakán azonban nem a vétkes gyónó és a felszentelt gyóntató szokványos árnya látszik, hanem magának a pokol tüzének szakadatlanul lobogó visszfénye.

Nincs feloldozás: a bűnt nem moshatod le többé ájtatos szavakkal, önbecsapással, liturgikus szemfényvesztéssel és misztikus hókuszpókuszal. Ha vétkezel, éghetsz az örök máglyán, feloldozhatatlanul.

Persze a szent instrumentum tótágasa idézőjelbe teszi az örökkévalóság zord ítéletét: a jelen vétkesei szabadon gúnyolhatják a szekrényketrecbe zárt virtuális pokol tüzét, hiszen a hitetlent nem fogják e lángok. A hívők meg foghatják látomásos fejüket e blaszfémikus irónia láttán.

Szöget ütött a fejembe a katodikus szó: kötve hiszem, hogy kapásból tudják, mit jelent. Persze derenghet valami a katódról (meg az anódról), így bevillanhat a régi tv-képcsövek halovány emléke (különösen a led-ablakok miatt), sőt, ha valaki szerette a kémiát, eszébe juthat a katodikus korrózióvédelem alliteráló fogalma is.

Ha beütöd a gugliba a katodikus szót, a globális keresőgépezet rögtön felajánlja helyette a katolikus szót: mintha az ironikus Mester játszana veled...

Ha a fejtetőn forgó gyóntatószekrényt hosszan nézve elmerengsz, akkor egy idő után beugrik, hogy nyilván az egymást vonzó ellentétekre utalt a bölcs alkotó: a pozitív és a negatív egyidejűségére, a bűn és a bűnhődés egymást tételező létezésére, a gyónás révén hiábavalón remélt feloldozás és a lelked szakadatlan nyalogató pokoltűz mint örökkön fenyegető büntetés egybeolvadó mentális elegyére.

Az ellentétpárokra, amelyek feszültséget gerjesztő gondolati mezőt hoznak létre, hogy átgázolva rajtuk energiát nyerhessünk az életünkhöz.

Vajon milyen ellentétpárokat gerjeszthet a forgó gyóntatószék a szemlélőben? Bennem a kegy és a kegyetlen, a bűn és a bűntelen, a hit és a hitetlen, a könyörületes és a könyörület nélküli, a szent és a szemtelen fogalmak párbajoznak...

Sokaknak eszébe juthat Plessi barokkosan túlforgó ironikus abszurdja láttán Martin Luther életműve is, aki a mainzi püspök instant feloldozást ígérő búcsúcédulái miatt igaz hívőként annyira felhúzta magát 1591. október 31-én, hogy rögvest elindította a reformáció világrengetőnek bizonyult mozgalmát.

Luther Márton szerint Isten örök igazságossága tisztán kegyelmi ajándék, amelyet az ember a Jézus Krisztusba vetett hit által kap meg. Ezt az ajándékot semmilyen egyéni teljesítménnyel nem lehet kiérdemelni, s így nem lehet semmivel megvásárolni sem. Vagyis a katolikus anyaszentegyház tökéletes tévedésben van, ha úgy tünteti fel magát, mint aki Isten kegyelmét egyedül közvetíti az emberek felé.

A katodikus mozgások is felidézik egy versemet:

Fagyaszd a szíved keményre,

Merülj el a fagyos árba,

S ne remélj, úgyis hiába!

Nem kegyelik az égiek

Azt, aki igazán szeret!

Nekik a bűnös kell, hazug

Álnok lélek, annak jut zug

Angyali rejteken, nekem,

Ki megváltásra nem szorul,

Már nem, hisz szól az énekem

Mennyei hangon, nem borul

Rám angyal égi parancsra!

Vesztes így lesz, kinek tiszta

A lelke, kinek szerelme

Isteni beavatkozás

Nélkül sem orgyilkos ciszta,

Pusztító rákra epedve,

Csak életadó ragyogás.

A szerelmes sosem nyertes.

Magára hagyja az Isten.

Neki csak a rossz, keserves

Bűnös lélek számít, hiszen

Megváltásra ott van esély.

És egy másik versem is eszembe ötlött: az esendő, gyarló, bűnös, megváltatlan emberi lélek vallomása:

töröm a fejem vámpír szóképeken

nincsen nekem más aranyfedezetem

nem lőttek fronton koncoltak itthon

nem hagyott szerelmem magamra hoppon

nem tapostak át rajtam forradalmak

nem hősként kell tisztelnem magam magyarnak

nem kell hazámat szólítnom óhazának

nem kell csontköpenyben vágnom a határnak

nem hurcoltak még el nem vertek félholtra

nem kellett vonítnom alázva a holdra

turistaként remegtem csak a lágerekben

nem halál kering még bennem az erekben

nem voltam soha a szégyen szolgája

nem rengett rajtam az osztálygőg hája

nem lett a vérem gerincem ára

állok a tavaszi forgatagban

a heveny béke már kiütött rajtam

s bár nem őrzi a sintért a csont

kutyám csak pisilni osont

Lava - Láva

Plessi eredetileg 2006-ban Augsburgban egy múzeummá alakított textilgyár padlójára tervezte ezt az installációt, valódi lávakő-lapokból, amelyek alatt led-lapokon örökkön vörös láva-tűz lobog. Ez azonban nem a pokol, nem is a purgatórium tüze, hanem a forrongó lélek, a szerelem tüze...

E néha mindannyiunkban tomboló tűz belső lángjánál sok versem született, az egyikből egy kis részlet nagyon ideillik:

Talán csak azért duzzadt meg az agyunk

A mi időnk hajnalán

Hogy haláltól félő lehessen fajunk

S így sose boldog, mint hajdanán

Talán csak azért éget, gyötör a szerelem

Mert az elmúlás másként

Füstölgő záporral kioltja. Érzelem

Csak addig él lobogó lángként,

Míg a szív gyönge máglyája kitart

S ha már, mi izzik, pőre parázs

Délibábként foszlik el a túlpart

Reménye, s oszlik szét a varázs

Mégis, újra meg újra, mint balga főnix

Kit nem rettent az emésztő tűz

A szív feltámad, új máglyát rak, mint szfinx

Töpreng a jövőn, s űz

Új reményt, új hitet, új lobogást

Nem adhatja fel, míg dobog

Az idő szenvtelen örvénye mást

Nem rejt, csak halált, kopog

Az elmúlás kövér esője mindenen

Csak ez a tűz, ami éghet

Ha csak egy szemhunyást, az éden

Boldog időtlensége ekként kérhet

Rövid megváltást.

Az egyik méltatója szerint a nagyhatású barokk illuzionista színpadmesterek örökösének is tekinthető Plessi a harag napját (dies irae) is megidézi.

Trittico della violenza - az erőszak triptichonja

Az erőszak triptichonja címet viselő installáció három, embernél is magasabb fémdobozból áll, amelyekbe a Mester megviselt faajtókat feszített, s azokba egy halom baltát hajított bele. A baltákkal kínzott kapuk alatt a természet legnagyobb piromán gyújtogatói, a villámok csapdosnak szüntelen a ledes monitorokon.

Plessi ismét egy magától értetődő, mindenki számára azonnal felfogható képzettársítást - Isten haragja mint villámlás és az emberi harag mint esztelen pusztítás - idéz föl e szentképekre hajazó címet viselő munkájában.

A harag napja mindannyiunkban bármikor felkelhet. Védtelenek vagyunk agresszív késztetéseinkkel szemben, akárcsak a pusztai viharban a villámok égető erejével szemben.

A harag, a düh, a gyűlölet a pokol bűzös leheletét engedi be a gyönge, sérülékeny, hasadásra hajlamos ajtókkal védett s félelemtől vacogó lelki otthonainkba. Csakhogy az ajtók mögött reszketve ugyanúgy mi lapulunk, mint ahogy az ajtók előtt a baltákkal is mi hadonászunk.

E kettősség nem is lehetne teljesebb egység. A lélek katodikus természetrajza...

Ha szeretni annyi, mint adni, akkor gyűlölni annyi, mint elvenni. Elsősorban magunktól és magunkból...

A mindannyiunkban bennünk rejlő fenevad bármikor tombolni képes. Plessi allegóriája alig két évtizede valósággá vált a szomszédunkban: a délszláv faajtók szilánkokra zúzódtak az elszabadult emberállatok esztelen fejszecsapásai alatt.

Elmerenghetünk a Mester triptichonja előtt azon is, mennyire nem egyértelmű semmi, ami alkot és befolyásol minket. Ha az ember nem lett volna intelligens fenevad a története kezdetén, úgy tízezer generációval ezelőtt, soha nem emelkedhetett volna ki a főemlősök közül, soha nem győzhette volna le a minden ízében ellenséges külvilágát, soha nem terjedhetett volna el a Földön, nem gyűrhette volna le a neandervölgyi és más rokonokat, soha nem érhetett volna a genetikai folyam tőlük mihozzánk.

Az agressziónk evolúciós ajándék volt, ami nélkül nem is lehetnénk.

Korunkban azonban, amikor maga az emberi faj is globális természeti erővel bír, amikor befolyásolhatjuk a légkör összetételét és az összes többi élőlény életterét, a bennünk élő ősi agresszió könnyen ellenünk fordulhat, s éppen minket pusztíthat el.

Ne játssz Istent, még ha tudsz is villámokat generálni, ha nincs benned isteni jóság és kegyelem. Plessi inkább azt mondja: LEDen világosság! És lőn...

A harag napja is ideidézi egy versemet:

A legszomorúbb állat az ember

Ki kezdettől tudja, nem nyer

Végül egy erősebb fegyver

Mindig átlövi a másvilágra

Pedig küzd, bízik, perel

Akár mással, akár Istennel

Szövetkezik talán az ördöggel

Bárhogy is legyen, mindhiába

Elsodorja az idő szökőárja

Lehet csónakja bármilyen bárka

Lehetnek társai vagy lehet árva

Eltűnik végül, hiába kertel

Plessi egy baleset folytán a közelmúltban hónapokra tolószékbe kényszerült, ekkor alkotta meg hatalmas vásznait, amelyek a Ludwig kiállítótermének falait borítják.

Liquid labyrinth - Folyékony útvesztő

A Mester az emlékek csalóka tengerébe merülve újrarajzolta korábbi installációit, amelyeket az évek során a világ nagyvárosaiban állított ki, aztán felnagyította, átrajzolta, átfestette: új életre keltette őket.

Az emlékek labirintusában bolyongunk: újabb elvonatkoztatási szint emelkedik ki az emlékezet opálos mélytengeréből, hogy e likvid labirintusban lebegve átélhessük a kiút keresésének fojtó szorítását, a feladásra biztató szirének gyilkos ölelését, s végül a remény győzelmét.

Plessi e kétdimenziós sorozatával megerősíti: soha ne add fel, bármilyen fenyegető is az útvesztő, bármilyen reménytelennek tűnik is a megoldás, bármennyire hiányzik is Ariadné.

Liquid tables - Folyékony asztalok

Plessi utolsó budapesti installációján mint hasztalan, így kidobott áldozati asztalok hátlapján zubog a tanszcendens víz. Már tudjuk, milyen történetet mesél e függőleges tengerek mormogása: az életünk történetét.

Az olasz mágus víz-szobrainak tükrében igaz valónkat láthatjuk. Nem Nárciszként tükröződünk, hanem azt láthatjuk, akik valójában vagyunk.

Plessi történetei segítenek minket, hogy jobb emberré válhassunk.

Arról a vágyunkról, hogy jobb emberré váljunk, a leghíresebb római császár, a legnagyobb sztoikus gondolkodók egyike, Marcus Aurelius jut eszembe, aki így elmélkedik:

”Gondold meg, mióta tétovázol már, hányszor kaptál az istenektől haladékot! S Te nem használtad ki! Egyszer már rá kell eszmélned, hogy kimért az időd, és ha kedélyed derítésére nem használod fel, elszalad, s nincs több lehetőség.

Ne úgy élj, mintha tízezer évig akarnál élni. A kikerülhetetlen ott lebeg a fejed fölött. Míg élsz, míg módodban áll, addig légy jó emberré.

Ne azt nézd, mit mondott, tett vagy gondolt az embertársad, hanem csak arra ügyelj, hogy saját cselekedeted igazságos és feddhetetlen legyen.

Az életet az egyes cselekedetekre kell fölépítened, s érd be vele, ha minden egyes cselekedet a lehetőség szerint eléri a maga célját;

márpedig semmi sem akadályozhat meg abban, hogy ezt elérje, mert semmi sem akadályozhatja meg, hogy igazságos, józan és megfontolt légy.”

Igazságos, józan, jóságos: új könyvem, a most megjelent "LEGYŐZHETETLEN" is azt boncolgatja, hogyan válhatunk ilyen emberré és hogyan őrizhetjük meg ezt az emberségünket.

- írtaFarkasAndrás

2025.04.07

bárka élet vize feloldozás kortárs művészet Ludwig Múzeum Ludwig Múzeum Baráti Köre művészet Plessi szerelem tárlatvezetés tenger